Élmény, elérhető áron - Opel Manta

Közzétéve:
2020-01-12, 17:00

A Manta 1970-ben mutatkozott be a Ford Capri riválisaként. Vagány külsejével és átlagon felüli vezetési élményével gyorsan népszerűvé vált a fiatalok körében!

A Manta első generációját (A) 1970 szeptemberében mutatták be a Ford Capri legfőbb riválisaként. Egy megfizethető árú, hátsókerék-hajtású kupé gyártása volt a cél, az újdonsült kétajtós a szintén akkoriban debütáló Ascona alapjaira épült, dizájnjához pedig a korábbi „álomautóról”, a GT-ről merítettek ihletet. Egyes pletykák szerint az Opel formatervezői a Manta Ray amerikai konceptautót (kis túlzással a Corvette C3 prototípusa) is alaposan szemügyre vették, mielőtt a Mantát papírra vetették, a névválasztás is ezt igazolja. Az elől-hátul dupla fényszórós kiosztás borzasztóan jól állt az Opel kupéjának, a vagány, nyúlánk formavilág miatt gyorsan népszerűvé vált, korosztálytól függetlenül.

Opel Manta A

Pedig a Manta nem is volt eget rengetően erős autó, a kinézete alapján többre számítanál. Az európai piacon már 1,2 literes erőforrással is elérhető volt, ennek 60 lóerős teljesítménye alulról karcolta a „még elfogadható” szintet. Önsúlya ugyan még az 1 tonnát sem érte el (970 kg), de aki haladni vagy hülyéskedni akart a Mantával, az legalább a kraftosabb 1,6-ost választotta, 75 lóerővel. Amerikában az 1,9-es „csúcskivitelek” váltak népszerűvé, az E betűvel jelölt befecskendezéses négyhengeres már 105 lóerő leadására volt képes. A vásárlók 4 gangos kézivel, vagy 3 fokozatú automatával párosíthatták az erőforrásokat.

Opel Manta A

Ha erejével nem is, futóművével és kanyardinamikájával lenyűgözte a Manta a rajongókat és újságírókat, akkoriban példaértékűnek tekintették. Az amerikai piacon megjelent a sportosabb „Rallye” változat, amit a fekete géptetőről lehetett a legkönnyebben felismerni. Feszesebb felfüggesztéssel, módosított váltó-áttétellel rendelkeztek ezek a járművek, fordulókörük is szűkebb volt a hagyományos Mantáknál. 1973-ban debütált a luxuskivitel, amibe kordbársony üléseket, színre fújt belső elemeket és fabetétet is kérhettek a vásárlók. 1975-ben érkezett a csúcskivitel Bosch L-Jetronic befecskendezőrendszerrel, Európában GT/E néven futottak. Ezeken ködlámpa is volt kéremszépen!

Opel Turbo Manta

A Manta A-ból készült két bitang változat is: a Turbo Manta és a TE2800. Az előbbiből mindössze 33 darabot terveztek, a Broadspeed műhelyénél vették kezelésbe a 90 lovas 1,9 literes Mantákat, Holset 3LDG típusjelű turbót aggattak a négyhengeres karburátoros egységekre. Megerősítették a hengerfejeket, hogy bírják a 156 lóerőre nőtt teljesítményt, a feltöltött Manták így 7,6 másodperc alatt gyorsultak fel álló helyzetből 100 km/h-s sebességre. Sajnos az átalakítás rendkívül macerás és költséges elfoglaltság volt, így az Opel lefújta az akciót, végül csupán 5 darab Turbo Mantát fejeztek be, ezek mind citromsárga „Signalgelb” színben pompáztak. Viszont a projekt annyira felkeltette egy angol importőr figyelmét, hogy végül a maradék 28 példányt is megépítették az Egyesült Királyságban. Az 1974-es Berlinetta (luxus) változatra építették, teljes műszeregységgel, automata váltóval és könnyűfém keréktárcsákkal szerelték ezeket az autókat. Mindegyik fekete fényezést kapott, különleges mivoltukról egyedül az aprócska „Turbo” felirat árulkodott.

Manta TE2800

A TE2800 egy teljesen más projekt volt annyi hasonlósággal, hogy eleinte az Opel ezt sem volt hajlandó jóváhagyni. Egy belga cég, a Transeurop Engineering kívánta felpiszkálni a Manta A teljesítményét ráadásul nem is akárhogyan: egy hathengeres motor beépítésével. Az Opel korábban már eljátszott ezzel a gondolattal, de elvetették, mivel túl nagy költséget jelentett volna az átalakítás, a piac pedig tele volt nagymotoros kupékkal. A Transeurop viszont nem így gondolta: a Commodore 2.8GS erőforrását beépítették a Manta 1.9SR orrába. Rengeteg módosításra volt szükség, amiben a belgák az Opel tapasztalataira akartak építkezni, de a német gyártó egyáltalán nem segített. Sőt, meg is tiltották, hogy a márkajelzés szerepeljen ezeken az autókon. Végül a leghíresebb Opel-tunerhez, Steinmetzhez fordultak, hogy segítsen befejezni a projektet. Dupla Zenith karburátokkal vértezték fel a 2,8-as blokkot, így 142 lóerőt tudott a kihegyezett változat. Mindössze 79 példányt értékesítettek Steinmetzen keresztül, érdekesség, hogy mindegyik „TE” márkajelzéssel gördült ki az utcára. Az említett tuner készített raliorientált verziót is, ami 230 lóerővel szaggatta fel a murvát.

Opel Manta B

A Manta első generációját öt év után nyugdíjazták, 1975-ben érkezett a teljesen új modell. Elődjéhez hasonlóan ez is az Ascona műszaki alapjaira épült, a korábbi kupénál azonban jóval szögletesebb formavilággal rendelkezett, a dizájn a korabeli Chevrolet Monzán alapult. A motorpaletta szinte alig változott, a belépőt továbbra is az 1,2-es jelentette, a középmezőnyt az 1,6-ossal fedték le, a csúcsváltozatnak megmaradt az 1,9-es és 2,0 literes erőforrás, utóbbi 110 lóerős teljesítménnyel rendelkezett. A befecskendezéses motorhoz az Opel kínált egy tuning-kitet, amit a márkakereskedő szerelhetett be az autóba, így legalább 15 lóerővel nőtt meg négyhengeres egység ereje, hála a módosított vezérműtengelynek és kipufogórendszernek. 1977-ben bemutatkozott a Manta háromajtós, hatchback változata, aminél a csomagtérfedél az üveggel együtt nyílt. Ha szebb nem is, de mindenképp praktikusabb lett a Manta ebben a kivitelben.

Opel Manta B2

1982-ben egy jelentős ráncfelvarrást kapott az Opel kétajtósa. Változtattak a spoilerezésen, de az igazi módosítás a géptető alatt nyilvánult meg leginkább: az 1,2-es, 1,6-os és 1,9-es motorokat elengedték, helyükre az 1,3-as, az 1,8-as és 2 literes blokkok kerültek, a csúcskivitelt a GT/E-t, pedig átnevezték GSi-re 1983-ban. A fronthajtásos Ascona C megjelenése után még sokáig folytatódott a B2-es Manta gyártása, a hátsókerekes sportautóba is beleszerelték az 1,8-as GM Family II motort, ezzel kívánták kedvezőbbé tenni a fogyasztási értéket. Ezzel a konfigurációval 5 éven keresztül futott a Manta, az egyik legnépszerűbb párosításnak bizonyult a vásárlók körében. 1986-ban, a modellciklus végéhez közelítve piacra dobták az „Exclusive”, amibe mindenből a legjobbat és legtöbbet szereltek: Recaro sportülések, szürke, „bőrszerű” anyaggal bevont beltér és teljes külső spoilerezés. Végül 1988-ban döntött úgy az Opel, hogy beszünteti végre a Manta gyártását és nekikezd egy újabb projektnek, a Calibrának.

Opel Manta 400

Aki jártasabb a német gyártó történelmében az tudja, hogy a raliversenyzésben is komoly szerepet szántak a kétajtós sportautónak. Az Ascona 400 ugyan sikeresebbnek bizonyult a jobb súlyelosztásnak köszönhetően, de azért a Manta B-ről sem szabad megfeledkezni. 1979-ben az Opel összefogott az Irmscher és a Cosworth műhelyével, hogy közösen megépítsék a Manta 400-at. A dupla vezérműtengelyes, 16 szelepes hengerfejet az angol motorépítő cég gyártotta le, ezzel házasították össze a CIH (cam-in-head) blokkal, az Irmscher pedig a vagány külső megjelenésért felelt. A végeredmény nem lett rossz, de a kraft kevésnek bizonyult.

Opel Manta 400

Ezért fogták, és építettek egy teljesen új motort. A 2,0 literes blokkot felfúrták, túlméretes dugókat raktak bele, a főtengelyt pedig a 2,3 literes dízelmotorból vették át, végül 2400 köbcentinél állt meg a történet. Így már jókora potenciál lett a négyhengeresben, sokan 300-340 lóerőt is ki tudtak sajtolni belőle. 1983-tól 1989-ig szerepeltették a Mantát a nemzetközi ralifutamokon, sajnálatos módon az Audi és a Lancia párviadala eleinte elterelte róla a figyelmet, később pedig házon belül akadt potensebb versenyautója az Opelnek. 

Opel Manta i400

A homologizáció miatt 245 példányt készítettek a Manta 400-ból. Gyakoribb volt, de manapság már szintén gyűjtői darabnak számít az i200 (700 db), ami egy sima GSi volt, csak optikailag néz ki úgy, mint a Manta 400. Az i240-ből már csak 300 létezett, ebbe beletették a nagymotort, viszont csak a 8 szelepes hengerfejjel párosították, így 136 lóerő lett a végeredmény. Az utcai Irmscher változatok közül az i300-as rendelkezett a legkiemelkedőbb menetteljesítményekkel: a Senatorból származó 3,0 literes sorhatos 176 lovas teljesítménnyel rendelkezett, ehhez Getrag kéziváltót és önzáró hátsó differenciálművet csatlakoztattak. Az i300-as 8 másodperc alatt futotta a 0-100-at, 225 km/h-s végsebességével pedig kiemelkedett a kortársak közül!  

Az autós világ friss híreiért tekintsd meg az Alapjárat hírműsorát!

Kapcsolódó írások

Dakar
2019. január 11.
A Szalay Balázs-Bunkoczi László kettős a csütörtöki napon is átküzdötte magát
1953-as Ferrari 250 Europa elölröl
2019. december 31.
A sportkocsigyártó egykori GT modellje ma is szemet gyönyörködtető

További hírek