1959-ben a Pontiac bemutatta a GM-család legolcsóbb márkájának legvagányabb, s egyben legmegfizethetőbb tagját, a második generációs Bonneville-t.
A Pontiac elsőként 1926-ban jelent meg a piacon, mint a General Motors legmegfizethetőbb márkája. A ’60-as években a divízió megalkotta a rövid életű GTO-t, ami egy teljesen új irányzat, az izomautó-kultusz megszületéséhez vezetett. Persze a michigani városról elnevezett gyártó a sportautók is előtt számos olyan modellt mutatott be, melyek hatalmas változásokat hoztak az amerikai autózás életébe. Ilyen volt például a 2. generációs Bonneville is.
A Bonneville, mint önálló típus 1958-ban jelent meg, és a választék csúcsát jelentő Star Chief utáni legelitebb modell volt. Formatervének döntő többségében megegyezett a vele párhuzamosan gyártott, ám a belépő szintű luxusautók piacát dúsító Oldsmobile Super 88-el.
Valójában már az ’50-es évek elején felbukkant a típusjelölés, 1954-ben egy C1-es Corvette-hez hasonló tanulmányautó is ezt a nevet viselte.Végül a felszereltségi szintet jelölő megnevezés önálló típussá vált, s egészen a Pontiac 2010-es megszűntetéséig szerelték. Az 52 éves termelés alatt 10 generációja jelent meg, és számtalan ráncfelvarráson esett át. A széria egyik legemlékezetesebb tagja az ’59-es Bonneville volt.
Ha azon gondolkodsz, hogy ezt az autót már láttad az Alapjárat oldalán, hát igazad van! Még 2018 novemberében olvashattál a szintén ’59-es Catalináról, mely formatervileg teljesen megegyezett a Bonneville-el, ám felszereltség és műszaki téren merőben eltért tőle.
Ennek oka, hogy az amerikaiak már a ’30-as években megkezdték saját modelljeik „klónozását”. Ahhoz, hogy szó szerint minden egyes modellévben egy teljesen új formatervvel álljanak elő, az kellett, hogy az adott év palettáján szereplő modellek formailag megegyezzenek, és csak apró részleteikben, felszereltségi szintjeikben térjenek el egymástól.
Ebben az esetben például a Bonneville és a Catalina küllemileg többnyire, kb. 90 – 95%-ban megegyezett. Olvasd el az 1940-es Buick Superről szóló cikkemet, és rájössz, milyen rafináltak is voltak ezek a jenkik!
Manapság egy majdnem 6 méteres autót már többnyire feleslegesen nagynak titulálunk, ám ez az ’50-es évek Amerikájában közel sem volt így. A kabrió Bonneville-ek tengelytávja elérte a 3 099 mm-es hosszt, melyhez egy 5 606 mm-es teljes hossz tartozott.
Ez magában nem tűnhet érdekesnek, ám hozzá kell tennem, hogy a vászontetős kivitelek 16,3 centivel hosszabbak voltak a kombi, alias „Safari” változatoknál! Ehhez társult az opcionálisan rendelhető „Continental Kit”, ami némileg dobott a géptest teljes hosszán.
A Bonneville 1. generációjának első tagja amúgy egy könnyed 1 846 kilós önsúlyt tudhatott magáénak, melyhez egy 2 032 mm-es teljes szélesség tartozott. Ebben az évben a Pontiac 2 fontos újításon esett át: megjelent az agresszív, kettéosztott hűtőrács, ami a későbbi Pontiac-ok nélkülözhetetlen kellékévé vált.
Emellett a kerekeket a végzőkig a géptest szélére tolták, így a Bonneville-ek lettek az USA legjobban kanyarintható autói. Ezt Wide Track, vagyis „Széles Nyomtáv” néven reklámozták.
Na de nézzük is, milyen teljes pompájában! Less bele Lou Costabile videójába és járd körbe Te magad!
Na de mi is az a már fentebb emlegetett Continental Kit? Az ’50-es évek második felétől egészen a korai ’60-as évekig az egyes modelleket opcionálisan egy hosszított hátsó lökhárítóval is meg lehetett rendelni, melyre egy külső pótkeréktartót szereltek. Ez a kiegészítő semmilyen célt nem szolgált azon kívül, hogy megnövelte a géptest hosszát.
Ennek az extrának a megjelenéséhez az a társadalmi jelenség állt a hátterében, hogy akkoriban minél drágább volt egy autó, annál hosszabb volt. Aki termetes és hosszú, drága autóra vágyott, de nem tudta megfizetni az árát, egyszerűen megrendelte az eggyel olcsóbb modellt, és arra szereltette ezt a kiegészítőt.
Ez nagyjából 30 – 40 centit dobott a gép teljes hosszán. A Continental Kitek többnyire szélesek és laposak voltak, így a köznyelvben sokszor csak, mint „ugródeszka” utaltak rájuk. Korábban is jelent meg tartalom ezzel az extrával ellátott autóról, ami az 1960-as Ford Thunderbird volt. Olvass bele a cikkbe, biztos be fog jönni!
A fenti képeken látható Bonneville egy Tri-Power modell, ami a választék legjobban felszerelt modellje volt. Ez persze az utastéren is meglátszott. A 3 tónusú kárpitozás mellett szervót és elektromos ablakokat kapott, ráadásul megjelent a kilépő fény, ami akkoriban teljesen új dolognak számított.
Ez utóbbi amúgy 4 évvel korábban, az ultra-luxus Packard 400-as sorozatán jelent meg elsőként. Az, hogy kevesebb, mint 5 év alatt egy ilyen plusz kiegészítő eljutott a népek gyártóihoz is, elég nagy szónak számít. Annyi csalás mégis történt, hogy a Pontiac esetében a fény valójában egy macskaszem, így nem bocsájtott ki fényt, csak egy lámpa illúzióját keltette. Trükkös…
Bár ’59-re a gyártók már kezdtek felhagyni az űrhajók és repülők utánzásával, a Bonneville mégis szinte minden apró részletében megfelel az űrkorszak formatervi elvárásainak. A hatalmas krómozott felületek repülők és űrhajók vezérlő egységeit utánzó óracsoportokat fognak közre, melyekhez természetesen kormányváltó társul. Továbbra is népszerű elem volt az üléspad, melynek segítségével a sofőr mellett 5 további utas is élvezhette a száguldást.
Annyi fejlődés mindenesetre történt a korábbi modellekhez képest, hogy a műszerfalat króm fedés helyett kitömték. Ez a design elem biztonsági célokat is szolgált: karambol esetén csökkentette a személyi sérülés lehetőségét.
Ezen persze ma már inkább csak elmosolyodunk, mintsem komoly NCAP-es tényként kezeljük, de ne feledd, hogy akkoriban nem hogy biztonsági kormányrúd nem létezett, de a biztonsági öv is ritka dolognak számított. Az Imperialok ezt is tovább fokozni: Az ’58-as Crownoknak még a kormányát is kitömték!
Ha nagyon részletesen megfigyeled a képet, akkor láthatod, hogy a panoráma szélvédő alatt 3 pedál bújik meg. A fenti modell egy Hydra-Matic automata kivitel, így nem kell kuplungolni. Akkor miért kell még egy pedál? Ez a megoldás a GM saját fejlesztése, amit az Olds Super 88-ek is megkaptak. Elsőre nem hittem el, de kiderült, tényleg az a plusz pedál szerepe, hogy a rádión sávot váltson! Szerintem ez azért már kicsit túlzás, de ha a jenkiknek tetszett, why not?
Igaz, motor terén csak egy lehetőség volt, ami egy 6 364 köbcentis V8 volt, ám a teljesítmény a váltók és porlasztók számának függvényében változott. A legerőtlenebb a Tempest 420E volt, ami 215 lóerős (160 kW) és 529 Nm-es 4 variáns volt, ami egy 4 sebessége automata váltót kapott. Csúcssebessége 175 km / h volt, és 13,5 másodperc alatt futotta a 100-at. Ehhez egy „szerény” 21,7 literes fogyasztás társult.
A legerőteljesebb lehetőség a Tempest 420 Tri-Power volt, ami szintén a GM Hydra-Matic váltóját kapta meg, ám ő már 314 lóerővel (234 kW) és 576 Nm-nyi nyomatékkal dolgozott. Legnagyobb sebessége elérte a 208 km / h-t is, és 8,0 másodperc alatt gyorsult állóhelyből 100-ra! Ez ma nem tűnhet valami gyorsnak, ám akkoriban minden, ami 10,0 másodperc alatt érte el a 100-at igazi izomautónak számított! Természetesen ilyen teljesítmény mellett nem szerénykedett a benzinnel. 100 km-enként 26,8 liternél egy cseppel sem evett kevesebbet!
De mégis hogyan dübörög ez a V8-as batár? Nézz bele a videóba és jegeld a mélynyomót!
Igaz, ez a cikk magáról a kabrió kivitelről szól, azért megmutatom, milyen is volt a „Safari”, azaz a kombi kivitel. Ívelt vonalai ellenére szerintem még puttonyos kivitelben is elég vagány, de tudod mit? Döntsd el Te és írd meg a véleményed!
Az ’59-es Bonneville-t a rákövetkező évben felváltotta a ráncfelvarrott változat. Ez a modell formatervében bőven eltért elődjétől, ám műszaki jellemzői szerint szinte egyeztek. Az utód is sokban hasonlított a kortárs Oldsmobile-okra, az uszonyok már szinte eltűntek, egyedül a rakétaformát utánzó lámpák maradtak meg.
Ha a neten keresgélsz, már kb. 5 milliótól is találsz egy egész jó állapotú Bonneville-t, ám ez az ár jóval magasabb is lehet. A képeken látható példány az RM Sotheby’s 2018. áprilisi árverésén 80 és 100 ezer dollár, vagyis nagyjából 23,7 és 29,6 millió forint között kelt el. A pontos vételárat nem közölték, ám annyit tudni lehet, hogy több versenyen is első helyezést ért el.
Mit gondolsz, ha akkoriban éltél volna, vagy most akarnál amerikai klasszikust venni, Te bevállalnál egy ’59-es Bonnevillet? További képekért és részletekért keresd fel az RM Sotheby’s hivatalos oldalát vagy nézz bele a GALÉRIÁBA!
