Nemzetközivé akkor válunk, ha sok országból színesítjük a navigátoraink listáját.
Molnár Árpád utolsó ezévi utastársunk a Bukarest - Marrakech távot repülte meg, de amúgy brassói illetőségű. Gyerekkorától datálható trabantos betegsége van, melynek fizikális tünetei 12 darab Trabantban valósulnak meg. A betegség örökletesnek tűnik, ami a Trabant-expedició számára újabb lehetőséget navigátorokat jelenthet majd.
A sztorink utolsó két hetében ki kell jelentenem, hogy Afrika nagy és meleg! Ezt két dolog is alátámasztja: 2500k m futásteljesítmény és egy 47,8 Celsius mért sivatagi hőmérséklet. Élveztük nagyon. De azért ha volt lehetőség medencében hűsölni, akkor azt is kihasználtuk.
A keménykedésre akadt alkalom bőven, néhány olyan elképesztő Terepedzés-dögunalom szindrómát is bevállaltunk, amire a helyiek két kézzel is integették, hogy: Nem erre vezet az út!
Példázom: az Atlaszon átkelés megkönnyebülése után... tudvalévő, hogy a Trabant imád vizet főzni, vagy csak egyszerűen magától megállni az emelkedőn... szóval megtorpanás nélkül átkeltünk a Tiz-in-Tisca hágó 2235 méteres buktatóján, amikor leltünk egy táblát hogy a "sárváros" Ait Benhaddu csak 8 km terepen.
Ugyanez körben tízen-valahány aszfalton. Nosza rajta, balra be! Kősivatagos rész, időszakos vizfolyásokkal az úgynevezett "vádikkal". A víz itt is melegszik mert nincs tempó, tehát fűtjük az utasteret, ami nyitja az ablakot, hogy minden por be tudjon jönni.
Terepgumink már régen nincs, így is csoda hogy mit kibírt a két futózott GDR feliratú terepgumi. A laikusok kedvéért a GDR még a hajdani keletnémetországot jelöli, ami matematikai formában a két gumim életkorának összegét, több mint 70 évben jelöli meg.
Ezt meg azért írtam ilyen bonyolultan, mert ezért pár járműtechnikai vizsgabiztos biztos megítélné a kötél általi halált. De! Ezek a gumik már elkoptak.
Most szimplán veretjük téli gumival, a köves-sziklás terepen és bár pár helyi elég egyértelmű kézmozdulattal jelezte agyatlanságunkat, lassan csak átérünk az Unesco világörökség részét képző turistavárosba.
Utána még a kedvenc oázisom patakátkeléséhez is van kedvünk... Innentől meg a betegtársam viszi a Trabit egy kis sivatagi kalandra.
YouTube filmünk erről mellékelve:
A program zárása sivatagban biwakolás a dűnék tetején és miénk az éjszaka minden csillaga. Az első komolyabb város kereken 100 km, a közelben lévő szórványtelepülések nem szennyezik mesterséges fénnyel az égboltot.
Kemény szél kerekedik másnapra, a homokvihar minden jellegzetességével. Van erős szél, van forró szél, van forgó szél, de nincs testnyílásunk ami ne lenne már tele homokkal. A porból időnként tevecsordák tűnnek elő, meg ritkán a pásztor is. Modernizálva persze.
Az arab kendő a "Sesh" még a fején van, de a motor alatta már általában valami Honda. Két-három nap alatt érjük el az Atlanti Óceánt, úgy hogy a sivatag szélén autóztunk el a Nyugat Szaharába, az úgynevezett "Sahel övezetbe". Ez volt az a környék ami miatt most a "Dakar" már nem Afrikában nyomul.
Volt itt terrorveszély, háborús iszonyok, szellemvárosok és sok-sok négyzetkilométernyi aláaknázott terület. Ma már leginkább az agrárium Kánaánja. Osmosis üzemekkel sótalanítják az óceán vizét, majd fóliázással, csövezéssel " gyártják" a paprikát, paradicsomot, és minden földi jót.
Északnak fordulunk. Sok száz kilométer és máris spanyolországi városban lehetünk, csak éppen a határőrizeti szerveken kell átverekedjük magunkat. Ceuta lenne a hajóállomásunk, ahol kispénzért átkompolnak bennünket, csak addig még egy olyan tortúrán esünk át, ami több mint mulatságos, ámde sokórás.
Elemlámpa és laposcsavarhúzó helyettesíti a röntgent. Ezzel azt hiszem elmondtam mindent. Árpi a hajdanvolt magyar-román határon begyakorolt szkepticizmusával kezeli az egészet, én meg megélt határ-kalandokkal szórakoztatom...
Aztán szó szerint "szárnyra kapunk". Valami gyorshajó átrepít bennünket a jó öreg Európába, ahol találkozni fogunk a Teslás barátunkkal és valami újabb eszement kalandba vágunk.
