Maranello: a hely, ahol még a járda is piros - GALÉRIA

Nyaralás szempontjából Olaszország igencsak kedvelt úti cél, a világ legkülönbözőbb pontjairól érkeznek látogatók évszaktól függetlenül, hogy megcsodálják Európa eme ékszerdobozát. Sokan a mediterrán klíma, sokan a kiemelkedő kulturális örökség és látnivaló, sokan pedig az utánozhatatlan hangulat miatt teszik le a csizma mellett a voksukat. A lehetőségek tárháza gyakorlatilag végtelen, túrázhatsz északon az Alpokban, csobbanhatsz az Adriai- illetve Földközi-tengerben, bejárhatod Toszkána középkori településeit, de bulizhatsz is Rómában barátokkal/ismerősökkel. Autóval megközelítve leginkább Velence-Jesolo térsége a favorit, viszont, ha már odáig elmentél, érdemes megtoldani az utazást még pár száz kilométerrel, főleg ha benzinvérű vagy. Ugyanis Bologna mellett található San Cesario sul Panaro, a Pagani otthona, Sant’Agata Bolognese, a Lamborghini székhelye, illetve Maranello, amit, ha erre a cikkre kattintottál, valószínűleg be sem kell mutatnom. Az utóbbi helyen jártam a múlthéten, a Ferrari-szentély igazán különleges úti cél akár egyedül, akár családdal! Valószínűleg hétfő reggelem még nem indult olyan királyul, mint legutóbb. Bőséges reggeli után léptem ki a bolognai hotel ajtaján, napsütés, felhő sehol, kellemes, körülbelül 25 fok meleg. Autóba be, GPS elő, majd egy gyors internetes segítség után írtam be a címet a műholdas iránytűbe: Via Alfredo Dino Ferrari 43, Maranello. Hát nem tagadom, már ekkor megmozdultak a szervezetemben az endorfint termelő dolgok, széles mosollyal az arcomon fordítottam el a kulcsot, és indultam neki a nagyjából 30-40 km-es útnak. A rövid táv nem indokolta a nem éppen költséghatékony, viszont vitatható minőségű autostrada használatát, így inkább a falvak közötti alternatívát választottam. Nem is bántam, mivel autópályán nem sokat látni Olaszországból, a feeling sokkal jobban átjön a kisebb utakon. Maranellóba érve egyre kevésbé tudtam visszafogni kíváncsiságomat, mivel a településen belül szinte minden nagyobb csomópontnál barna színű irányjelző tábla mutatta, merre is kell fordulnod, ha a Ferrari-szentélybe vezet az utad. Egy körforgalom, még egy, majd egy harmadik aztán röviddel utánuk elém tárult egy hatalmas parkoló, legalább akkora épülettel szegélyezve, rajta az ágaskodó lóval. A pillanat varázsa annyira megfogott, hogy legszívesebben már bent is lettem volna, szüntelenül kattogó fényképezőgéppel a kezemben. Örömmel konstatáltam, hogy az időpontválasztás tökéletesre sikerült, egy kezemen megszámolhattam volna, hány autó állt rajtam kívül a bevásárlóközpont méretű parkolóban. Kiszálláskor figyeltem fel a sarkon, egy szuvenír shop előtt álló 355-ösre, majd az udvarban tesztvezetésekre váró, legújabb Ferkákra. Volt ott 458, 488, California, de a legnagyobb meglepetésemre egy eltévedt, méregzöld Lamborghini Huracan Performante is. Színével jócskán kilógott a szigorúan Rosso Corsa-ra hangolt skáláról. Kíváncsiságból megnéztem a Test Drive árakat, a legolcsóbb ajánlat 10 perc volt egy F430-asban, 60 euróért. Csábító volt, többen is vártak a sorukra, de engem valahogy nem fogott meg. Városon belül menni egy Ferrarival, az olyan, mint… mint… városon belül menni egy Ferrarival. Bezzeg, ha a szomszédos Fiorano versenypályán lehetett volna hajtani őket! Kétszer annyi pénzt lobogtatva a kezemben, kiabálva tolakodtam volna a pulthoz, hogy gyere rám 458 Italia! Erős kezdés volt, és még csak a parkoló mellett álltam. A múzeum bejárata uszkve 100 méterre volt tőlem, mire ezt a távot legyalogoltam, négy csattogó-durrogó piros csoda gangolt el mellettem. Az épületbe lépve, egyből feltűnt, hogy itt bizony nem sajnálják a pénzt. Modern dizájn, makulátlan tisztaság, olyan steril környezet, amit számos magyar kórház megirigyelhetne. A belépő ára 16 euro volt per fő, aminél azért vannak olcsóbbak, de tekintve, hogy a Hungexpón is leperkálok egy hasonló összeget az AMTS-re…nincs miről beszélni. A múzeumon belül gyakorlatilag egy megadott útvonalon haladnak végig szobáról-szobára a látogatók, így minimális az esély arra, hogy valaki kihagy valamit. A hangulatot fokozzák a tetőtől-talpig Ferraris egyenruhába öltöztetett személyzet, akik feszült figyelemmel járkálnak fel-alá, és figyelik, nehogy valaki véletlenül vagy direkt kárt tegyen a kiállított relikviákban. Az utóbbiakat szerintem különös kegyetlenséggel kínozzák meg és végzik nyilvánosan Maranello utcáin. Ha már a relikviáknál tartok, abból itt van bőven. Kapásból az első szobában megtekinthettem a nagy Enzo Ferrari íróasztalát gyakorlatilag érintetlenül, kéznyújtásnyi távolságból. Nem tudnám megmondani mennyi ideig álltam előtte szótlanul, de az biztos, hogy percekben mérhető. Saját magamat zökkentettem ki az eufórikus állapotból, hiszen csak most érkeztem, a nagyja még hátra volt. Megfordultam és egy 250 GT Berlinetta-val néztem farkasszemet. Ugyan nem volt piros, de még így babakékben is erősen megkívántam. A sarokba meg csak úgy odatettek egy patika V12-es blokkot, ahová mások a szobanövényt szokták. Nem akarok mindent poént lelőni, biztosan sokan kedvcsinálóként olvassák a cikkemet, és élőben szeretnének meglepődni, nem a képek között lapozva. Azért zárójelben megjegyezném, hogy én másodszor, harmadszor és sokadszor is visszamennék és vissza is fogok, ha lesz lehetőségem, mert ott állni, és szabad szemmel nézni ezeket a csodákat leírhatatlan érzés, megunhatatlan. Mert itthon már az is ünnepnap, amikor a szemed legsarkából megpillantasz egy 360-as Modenát a forgalomban. Itt meg gyakorlatilag centikre állhatsz egy lecsupaszított 750-es Monza előtt, addig stírölheted, és onnan, ahonnan csak szeretnéd. Lépsz hármat és máris egy 812 Superfast előtt találod magad, mellette állványon kiállítva a motorjával. Az autók rendkívül változatosak, bevallom őszintén, nem egyszer szégyenszemre puskáznom kellett, amikor a barátnőm megkérdezte, hogy most milyen típus mellett állunk. Már kifelé menet éreztem, hogy bővítenem kell a tudásomat, mert nem tudtam volna egy kezemen megszámolni azokat a gépeket, amiket még képről sem láttam. A régi és az új éra lenyűgöző természetességgel fér meg egymás mellett, érdekes megfigyelni, mennyit változott a motorsportok világa az elmúlt évtizedekben. Ezt leginkább a „fő” teremben éreztem, ahol gyakorlatilag a falról lógtak le félkörívben a Ferrari világbajnok F1-es gépei. Ugyan sosem tartozott a kedvenceim közé a száguldó cirkusz, az érzés mégis grandiózus volt. A serlegek, kupák, a bajnokok eredeti sisakjai, az apró makettek, és a háttérben vetített retro film a győzelmekről utánozhatatlan atmoszférát kölcsönzött a helynek. Annyira, hogy távozás előtt, tettem még egy teljes kört a múzeumban, biztos, ami biztos. Kiérve, a nagydózisú élménytől kissé megszédülve sétáltam még egy kört a „Ferrari-negyedben”. Maranello ezen részében kéremszépen még a járda is piros! Ágaskodó lovak virítanak, és egyenruhás emberek sétálnak mindenhol az utcán, kapkodod a fejedet, hogy a fioranói tesztpálya vagy a Ferrari gyár ikonikus látképét nézd hosszú-hosszú perceken át. A szemed mellett egy másik érzékszerved is örömmámorban fog úszni, ha erre jársz, ez pedig a füled. Mert nem telt el szerintem 2 perc anélkül, hogy ne hallottam volna egy karcos nyolc vagy tizenkét hengeres motort, ahogy köszörüli a torkát. Fájó szívvel mentem el az áthúzott Maranello tábla mellett, mivel ehhez hasonló, autós vonatkoztatású élményben még eddig nem volt részem. Bátran ajánlom fiataloknak, idősebbeknek, barátoknak, családoknak, akik arra járnak és kicsit is szeretik a négykerekűeket, kötelező program. És a Ferrari örökség ennyivel még nem is ér véget, Modenában egy másik szentély várja az igazi rajongókat. Gondoltam rá, hogy útba ejtem Maranello után, de legközelebbre is kell hagyni valamit.