2018. február 11. | 10:00

Az Alfa Romeók kinézet tekintetében az autógyártás élvonalát képezik. Szépségükkel csak kevesen versenyezhetnek, közülük is ez a hat a legszebb!

Az olasz autókban sokak szerint van valami különleges, amitől többek lesznek egyszerű tárgyaknál. Ezt a titkos hozzávalót nehéz konkrétan meghatározni, talán a kinézet és a kisebb-nagyobb hibáik miatt lesz „lelkük” ezeknek a gépeknek. Mert a digók rajzolnak egy meseszép karosszériát, raknak bele egy érces motort, az utasteret bevonják finom bőrökkel és magnifico, készen is van. Azon már nem idegeskednek, hogy rossz az üléspozíció, nehéz beszállni, vagy a pedálok nem esnek lábra. Azt meg lehet szokni.

Persze az évtizedek múlásával javult a helyzet valamelyest, ez a mentalitás inkább a ma már veteránnak számító modellek esetében volt jelen. Érdekes módon azonban a szíved mélyén minden bizonnyal mégis vágytál már régi olasz sportkocsira, a feelingre, amit kínálnak a benne ülőknek. Sőt, nem is kell benne ülnöd, elég ránézned erre a hat Alfa Romeóra, hogy érezd, miről is beszélek!

Alfa Romeo 33 Stradale (1967-1969)

A híres Tipo 33 versenyautó „Stradale”, vagyis utcai változata. Mindössze 18 darab készült belőle, így igazi kuriózumnak számít. Az 1967-es Torinói Autószalonon mutatták be, a gyönyörű alumínium karosszériát Franco Scaglione álmodta meg, majd a Carrozzeria Marazzi műhelye készítette el. Ez volt az első autó, amit „pillangó” ajtóval szereltek, megelőzve a Lamborghinit, aki később híressé tette a megoldást.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

Minden példányt kézzel szereltek össze, így bizonyos tekintetben különböznek egymástól: a korai modellek ikerlámpával készültek, míg később már szimplára cserélték. Az ablaktörlő lapátok száma és elhelyezkedése is változó, így elmondható, hogy a 18 példány mindegyike egyedi valamilyen szempontból. Motorikusan is egyedülálló, a 2000 köbcentis V8-as változattól függően 230-270 lóerő közötti teljesítményre volt képes, és 9000-es fordulatszám elérésére sem volt akadály. Ez kombinálva a pihekönnyű, alig 700 kg-os karosszériával lehetővé tette az 5,5 másodperces 0-100-as sprintet és a 260 km/órás végsebességet.

Alfa Romeo Montreal (1970-1977)

A koncepciót 1967-ben láthatta először a nagyérdemű az Expo 67-en, Montrealban. Eredetileg típuselnevezés nélkül érkezett, de a közönség csak a kiállítás helyszínéül szolgáló kanadai város nevén kezdte emlegetni. A sorozatgyártásba kerülő modell az 1970-es Genfi Autószalonon mutatkozott be és több dologban is eltért a prototípustól: már nem 1,6-os, hanem 2,6 literes V8-as motorral szerelték, ami 200 lóerőt teljesített. Az önzáró differenciálmű és az oldalanként kétlengőkaros, független első felfüggesztés növelte a vezetési élményt.

A Bertone által készített karosszéria különlegessége az első lámpákat takaró rács, ami alaphelyzetben agresszívabb megjelenést kölcsönzött az autó orrának, viszont a fényszóró felkapcsolásakor motorikusan lehajlott, ezzel szabaddá téve a fény útját. A 2+2 személyes kupé ára csillagászati magasságokban volt már újkorában is.

Alfa Romeo Giulietta Spider (1955-1965)

A Giulietta-modellcsalád abban az időben szinte az összes karosszériaváltozatban elérhető volt: négyajtós szedán, kombi, kupé és kabrió formában is létezett. Az 1954-től 1965-ig tartó ciklus alatt 177 690 példányt gyártottak belőle, különböző karosszériaműhelyek segítségével (Bertone, Pininfarina, Zagato). Mindegyik kívánatos volt a maga nemében, de talán a Spider volt mindközül a legszebb. 1955-ben mutatták be a nyitott tetős változatot, amivel új értékeket állított fel a gyártó a sportautó ligában: kis méretéhez képest tágas és kényelmes volt, használható méretű csomagtérrel.

Mivel súlya mindössze 860 kg körül volt, nem kellett hozzá nagy motor, hogy tisztességesen mozgassa az apró karosszériát. Mindössze 1,3 literes blokkot használt, de már ez a 73 lóerős teljesítmény is elég volt, hogy 160 km/órás végsebességet elérjen. 1962-ben váltotta fel a Giulia, ami már komolyabban motorizált példányokkal várta vevőket, 1,6 literes motorral a Veloce változatok erősebbek voltak néhány lóerővel.

Alfa Romeo Disco Volante (1952-1953)

Talán a lista legradikálisabb kinézetű autója a Disco Volante. Nehéz eldönteni, hogy a neve vagy formája a menőbb, de minden bizonnyal volt alapja a típusjelzésnek, ugyanis a „repülő csészealj” tökéletesen leírja az exteriőrt. A Carrozzeria Touring műhelyét kérte fel az Alfa Romeo, hogy egy aerodinamikus kasztnit készítsenek következő projektjüknek. A különleges forma légellenállása kiemelkedő volt a kor felhozatalához képest, érdekessége, hogy úgy rajzolták meg, hogy az esetleges oldalszél is a lehető legkisebb mértékben befolyásolja az autó stabilitását.

A súly redukálása is kulcsfontosságú volt a modell tervezésekor, ami sikerült is: még a nagyobbik, 3,5 literes motorral (230 LE) sem haladta meg a 800 kg-ot a tömege. A már megszokott, 2,0 literes erőforrás itt 158 lovat tudott felmutatni, de végsebessége így is 220 km/h volt. Ára mostanra a csillagos eget súrolja, értékét nagyjából 1-2 millió euróra becsülik. Utódját, 2012-ben mutatták be a Genfi Autószalonon, amit egy 8C-ből alakítottak át a Touringnál. A végeredmény sok hasonlóságot mutat az eredetivel, de az ötvenes évekbeli modellnél jóval visszafogottabb lett.

Alfa Romeo 2000 Sportiva (1954)

Franco Scaglione neve merül fel ismét, aki a Bertone közreműködésével szeretett volna egy kisszériában gyártott, kétajtós Alfát készíteni az '50-es évek derekán. A korábbi Disco Volantéhoz hasonlóan a Sportiva is csőszerű térvázat használt, amire alumínium elemek kerültek. A futómű elől kétlengőkaros, hátul pedig De Dion konstrukció volt. Klasszikusan a 2 literes öntöttvas blokk elől, a hajtás pedig hátul kapott helyet.

A hengerfej a kasztnihoz hasonlóan alumíniumból készült, a dupla vezérműtengelyes, Weber karburátorokkal felvértezett erőforrás 138 lóerőt préselt ki magából. Az ötgangos váltóval kombinálva 220 km/órás végsebességre volt képes. Sajnos a sorozatgyártás nem jött össze, így a tervezettnél is exkluzívabb lett az autó: csupán két kupé és két kabrió készült belőle. Mindkét verzióból egyet-egyet megőrzött a gyártó, ezeket a példányokat ma az Alfa Romeo múzeumában tekintheted meg.

Alfa Romeo 8C Competizione (2007-2010)

 „Régen bezzeg minden jobb volt” – tartja a mondás. Van benne valami, de azért nem teljesen igaz! Az Alfa Romeo a 21. században is képes volt olyan autót tervezni, amelyben a modern technika mellett a régi értékek is helyet kaptak. Először 2003-ban mutatták a 8C-t, a sorozatgyártás további négy évig váratott magára. Az elnevezés Alfa-hagyományokat tükröz, a 8C a hengerszámra utal. Az extravagáns külső Maserati platformot rejt, a váltó hátulra került, az orrában dolgozó 4,7 literes V8-as motor pedig Ferrari-fejlesztés.

Ez a kombináció már önmagában sikert sejtet. A változó szelepvezérlésű motor 450 lóerőt présel ki magából, de az impozáns számok ellenére nem egy kimondott pályaautóról van szó, sokkal inkább egy erős sportautóról. Végsebessége 292 km/h, ami talán lehetett volna több is, de vélhetően nem akartak konkurenciát a Ferrarinak. A modellciklus második felében debütált a kabrió kivitel, amivel még egy lapáttal rátett a kinézetre az olasz gyártó. A darabszámot 500 példányban limitálták.

  • Címkék:
  • Top