Fordító: Hajdu Balázs
Overlanding sorozatunk elérkezett hatodik részéhez. Ha új számodra ez a világ, akkor mindenképp ajánlom, hogy fusd át az előző cikkeket is!
Ferenc és Evelin a következőképp számolt be kalandozásuk legújabb fejezetéről:
Alattomos, esős időre ébredtünk – olyan esőnek látszott, ami egyszerűen nem akar elállni. És nem is állt el. Elég nagy pech, hogy nem útközben ért bennünket. Sokkal jobban szeretek esőben vezetni, mint a kempingben várakozni. Annyival volt jobb a helyzetünk ezúttal, hogy itt volt egy étterem is a kemping területén, ahová be tudtunk húzódni. Dolgunk is volt bőven az
autó belsejében, így a maradás mellett döntöttünk. Meg kellett oldanunk például a tetőre szerelt sátor problémáját.
Már előző éjjel észleltem, hogy a sátor ajtaja nem nyílik megfelelően. A problémát a ponyvát tartó pántok okozták. Miután elvetettük a
Front Runner pántok használata (gyorsan megrendeltem őket, majd lemondtam a rendelést), két megoldás közül választhattunk. Vagy a sátrat, vagy a ponyvatetőt odébb kellett helyeznünk a tetőcsomagtartón. Szándékosan az 1,4 méteres ponyvatetőt választottam a hosszabb változat helyett. Ez a tető arra szolgál, hogy a nap, illetve az eső elől védjen minket főzés, vagy éppen étkezés esetén.
A ponyvatető a lehető legjobb helyen volt, hiszen Evelin úgy döntött, hogy rendet rak az autó hátuljában. Figyelembe véve ezt, és édesapám megerősítő szavait (ő a legjobb ezermester a környéken!), nyilvánvalóvá vált, hogy a tetőn lévő sátrat előre kell tennünk, az Enders alumínium dobozunkat pedig a tetőcsomagtartó hátuljára. Nem annyira örültem ennek a megoldásnak, hiszen ebben a bizonyos dobozban elég nehéz cuccok vannak: tartalék alkatrészek, motorolaj stb. Most, hogy ezt így leírtam, a sátor sem éppen könnyű, szóval a helyváltoztatás talán nem is befolyásolja a súlyelosztást. A sátor mozgatása nem volt könnyű, ám végül sikerült megoldanom. Az új elhelyezés előnye pedig, hogy most könnyebben hozzáférek az alumínium dobozhoz.
Sozopolban egész nap esett, így ezt a napot a Gradina Kempingben töltöttük. A Google értékelésekben 4-5 csillagot kapott, ezért is mentünk oda, ám amit tapasztaltunk, az nem érdemelt ennyi csillagot. Azt hittük, hogy rengeteg lehetőségünk lesz vadkempingezni a civilizációtól távol, így utunk első részében inkább a kempingekre hagyatkoztunk. Itt azért nagyobb a kényelem, van folyóvíz és mosdó, illetve van lehetőségünk a többi utazóval eszmét cserélni.
A következő napon is esett, közben áttettük székhelyünket egy másik kempingbe, mely a török határtól körülbelül egy órányira volt. A Delphin Kempinget néztük ki, ahová rövid kocsikázás után meg is érkeztünk. Ahogy Bulgárián haladtunk keresztül, az volt az érzésünk, hogy ez az ország rengeteg szépséget tartogat. Mármint az érintetlen területeken. Ahová ember betette a lábát, ott sok a szemét, az épületek romosak, az utak állapota pedig finoman szólva sem megfelelő. A negatív képet a Delphin Kemping sem árnyalta, mindenesetre találtunk egy szép, partközeli helyet. Én dolgoztam egy keveset, Evelin pedig tornázott. Nehéz odafigyelnünk a testmozgásra egy ilyen hosszú úton, ám minden tőlünk telhetőt megteszünk. Az előző kempingben például elmentünk futni. Egyébként, ha velünk tartotok, hamarosan olvashattok egy testmozgásról szóló bejegyzést is.
Nagyszerű esténk volt, szépen felállítottuk a sátrat, és burritot ettünk vacsorára.
A következő nap egy nemzeti parkon keresztül vitt az utunk, ahol az aszfalt katasztrofális volt, ám az erdős táj csodálatos látványt nyújtott. Csakúgy, mint a Bamako Ralin, 50/50 százalékban
megosztjuk a vezetést Evelinnel, így most ő kerülgeti a kátyúkat.
A határátlépés folyamata viszonylag gyorsan lezajlott, ez csak egy kis határátkelő volt, jelentős forgalom nélkül. Körülbelül ebédidőben érkeztünk meg az első városba, és már nagyon vágytunk egy kis valódi török kebabra. Ebéd után dél felé indultunk Silivri felé, mely egy kis üdülőváros Isztambultól nyugatra. Az első kemping (Semizkum Mocamp) elég kaotikus volt. Az épületek koszosak voltak, egyszerűen minden lepukkant volt, így gyorsan tovább is álltunk. Meg sem álltunk egészen az Istanbul Mocamp nevű helyig, melyet jó szívvel tudnék ajánlani mindenkinek. Helikopter-leszállójuk is van, azt mondjuk ne kérdezzétek, minek. A tulaj nagyon kedves, és aranyosak a kutyái is. Nagy kár, hogy az ég mindeközben felhős maradt.
Az írás június 28-án került publikálásra.
A Budapest-Szingapúr overlanding-sorozat eddigi részei:
Forrás: