6. Galileo
A Galileo űrszondát a Pioneer és Voyager szondák küldetésének folytatására tervezte a NASA, így tizenkét évvel a Voyager űrhajók fellövése után, 1989. október 18-án a NASA elindította harmadik expedícióját a Jupiter felé, a Galileo űrszondát.
Bár négy szonda már elhaladt és fel is térképezte a Jupiter felszínét, gyűrűit és holdjait is, a Galileo sokkal kifinomultabb és fejlettebb szerkezet volt, mivel a NASA nem csak, hogy a Jupiter melletti elhaladásra tervezte, de arra is, hogy belépjen a bolygó vonzáskörzetébe.
A korábbi, felfedezést és vándorlást idéző nevekkel ellentétben a Galileo sokkal személyesebb nevet kapott. A névadójához, Galileo Galileihez hasonlóan az űrszonda feladata is a Jupiter pontos, közelebbi feltérképezése volt, hasonlóan a XVII. századi csillagászhoz, aki a Bolygók Királyának is nevezett, hatalmas égitestnek szentelte élete nagy részét.
A Galileo azonban először nem a Jupiter felé indult, hanem a Vénuszt vette célba. Mivel a bolygó közelebb van a Naphoz, mint a Föld, a tervezők és a földi irányítás is fokozottan figyelt arra, hogy az űrszonda védve legyen a túlmelegedéstől. A Galileo antennáját ernyőként terítették szét és a Naptól elfordítva tartották, hogy hűtve maradjon.
Bár a Galileót eredetileg nem a Vénusz feltérképezésére tervezték, a küldetés során fontos információkat sikerült kideríteni a bolygóról, amelyeket korábbi űrszondákkal, vagy egyéb szerkezetekkel nem volt lehetséges. A Galileo villámokat is keresett a bolygó felszínén és bár megvolt hozzá a szükséges felszerelés, nem sikerült felvennie egyet sem.
A Vénusz feltérképezése után a Galileo visszafordult és a Jupiter felé vette az irányt. Útja során többször is elhaladt a Föld mellett, így az első bolygók közötti szonda volt, amely visszatért a Föld légkörébe. Bár az első elhaladásakor korrigálni kellett, a második alkalommal annyira precíz lett a szög, hogy egyáltalán semmilyen változtatásra nem volt szükség, amelynek köszönhetően rengeteg hajtóanyagot sikerült megtakarítani az irányításnak.
A Galileo földi elhaladásakor merült fel az ötlet, hogy képes-e űrszonda a Földön is keresni életformák után. A szonda távolsági fényjeleket használt, amelyek képesek voltak érzékelni az élet jeleit és a kísérlet sikeres volt, így a Galileo volt az első gép, amely az újonnan létrejött asztrobiológiai tudomány távolsági érzékelését tesztelte.
Bár a Galileo elsődleges feladata a Jupiter két évig tartó vizsgálata volt, a bolygó felé tartó útja közben egy érdekes lehetőség jelent meg. Kutatók felfedeztek egy üstököst, amely a Jupiter felé tartott, amelyről további kutatások kiderítették, hogy egy nagyobb üstökös maradványai és számításokkal az is kiderült, hogy a darabok 1994 júliusában be is fognak csapódni a bolygó felszínén.
Bár a Galileo még messze volt a Jupitertől, a földi irányítás úgy számolt, hogy a szonda éppen időben érhetne oda, hogy végigkövesse az eseményeket. Az üstökös első 21 darabja 320 ezer km/órás sebességgel lépett be a bolygó légkörébe, becsapódtak és hatalmas tűzcsóvával robbantak fel. A becsapódás komoly krátereket hagyott a bolygón, amely közül kettő akkora, mint a Föld.
A Galileo ultraibolya-sugarakkal pásztázta a felszínt és adatokat rögzített az eseményről. Az egyik kráter 7 kilométeres tűzcsóvával robbant fel, amelynek hője 8000 Kelvin fok, amely a Napnál is melegebb.
A Galileo végül 1995-ben érte el a Jupitert és további felvételeket végzett, miután december 7-én belépett a légkörbe. A kutatás egészen 1997-ig folyt, amely során a Galileo rengeteg adatot gyűjtött a Jupiterről, életjelek után kutatott, de a visszaküldött adatok bizonyították, hogy a bolygón lehetetlen az élet az ember számára.
A Jupiter küldetését végül meghosszabbították, így 2003-ig tizennégyszer kerülte meg a Jupitert, miközben jég, víz és tűz keresésére koncentrált. A Galileo legnagyobb elért sebessége 173 800 km/óra.
