A társasutazás régóta létező fogalom, manapság pedig még intenzívebben hódít teret, mint valaha.
A közösségi közlekedés egyidős a közlekedéssel, nyilván eleinte sem jutott minden ősemberre egy mamut, ráadásul a mamut baromi nagy volt. – Jó napot kívánok, ez a mamut megy a Szalajka völgybe? Igen? Köszönöm, akkor felpattannék. (Igen, pontosan tudom, hogy az ősemberek nem mamuton közlekedtek, de a példa így szemléletes.)
A szekér már tényleg működött, elöl ültek ketten, hátul pedig annyian, ahányan akartak. Később a vonat már direkt azzal a céllal jött létre, hogy sok ember viszonylag kis költséggel eljusson egyik helyről a másikra, még az egészen előkelő embereknek sem voltak egyszemélyes hintóik, bár a ló kétségtelenül alapvetően egyemberes közlekedési eszköz, ahogy a bicikli is, de a nem sokkal később feltalált (mármint nem a lónál nem sokkal később, mert a lóhoz képest sokkal később találták fel az autót, de a biciklihez képest tényleg nem sokkal) jármű is minimum kétemberes volt, majd négy, esetleg öt.
Állandóan megosztottuk a járműveinket idegenekkel, ismerősökkel, családtagokkal, kocsisokkal, sofőrökkel vagy rablókkal, nyilván mindenki emlékszik olyan jelentre valamelyik westernfilmből, hogy a főhős beül a postakocsiba, ahol már legalább egy A-kategóriás bombázó, egy morfinista orvos és egy rabló foglal helyet, bemutatkoznak egymásnak, aztán ki-ki teszi a dolgát.
A közösségi autózás hamarabb létezett, mint a nem közösségi, azaz az egyéni autózás, amikor az őstermelő magányosan kapaszkodik a kormányba, a hitelre vett Suzuki Petymeg vezetőülésén, és négy üres ülőhelyet visz el Balmazújvárosba és vissza, mert megteheti, mert rohadt olcsó a benzin és senki sem szól rá, hogy ezt talán mégsem kéne csinálni, Pál, akkor sem, ha az egész falu biztat. Vagy Ede. Esetleg János.
Teljesen logikus, hogy ha öt ember megy Balmazújvárosba, akkor nem öt autóval kellene elindulniuk, mégis ezt csak mostanában kezdték hangoztatni biomártástól cuppogó hippik, mintha ők találták volna fel a horror vacuit. De persze mindegy, ki találta fel: a közösségi autózás az egyetlen megoldás arra, amit délutánonként a körúton tapasztalunk még akkor is, ha éppen nem újítja fel valamelyik szemfüles cég a 4-6-os pályáját. Vannak hátrányai, lehet, hogy alkalmi partnerünk büdös, rossz vicceket mesél üvöltve, részeg, esetleg furcsa kinövés van az orrnyergén, azonban nincs alternatíva, hiszen arról meggyőzni az embereket, hogy menjenek vonattal Balmazújvárosba teljesen lehetetlen, és nem csak azért, mert a Magyar Államvasutak képtelen volt talpra állni azóta, hogy megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia. A TGV-re sem szállnának fel, mert a magyar ember az nem szereti, ha bóklásznia kell, ő a kapu előtt szeret kiszállni és beszállni.
Egy darabig még mondhatja azt a polgár, hogy az én BMW M240i kabriómba nem fog belefingani az ekefejű Hudák Pista, csak azért, mert véletlenül egy irányba vezet az utunk, hosszabb távon azonban ezt már nem ő dönti el, mert ha a jövő rendőre (aki egy dobozban lakó robot lesz, mivel a természetes bunkóságot lassacskán leváltja a mesterséges intelligencia) meglátja, hogy szólóban csapatja, akkor kiemeli a sorból és lerántja róla a megfelelő mennyiségű kreditet, ráadásul telepakolja a gépjárművet krumplival, és elküldi Szajolba.
De mi van akkor, ha a sofőr részeg, elmebeteg vagy sorozatgyilkos, esetleg öngyilkosságot tervez, miközben én az anyósülésen imádkozom félhangosan?
Nos, aki már nézett a szemébe BKK-sofőrnek, az pontosan tudja, egy szimpla villamosút esetén sem lehetünk biztosak abban, hogyan végződik majd a kaland, hogy most a bulinegyedben sötétedés után gyülekező személyszállító kisiparosokról ne is beszéljek.
A közösségi autózást szokni kell.
Első körben érdemes megkérdezni a lépcsőházban lakó szimpatikus embereket, nem járnak-e véletlenül arrafelé, amerre mi járunk, aztán jöhet a szomszéd lépcsőház, majd a környék. Apák és anyák már most is közösségi autózással hozzák haza egymás gyermekeit hittan-kungfu táborból, a felnőttek pedig éjfél és háromnegyed liter vodka után érdeklődők és nyitottak lesznek a közösségi autózás iránt, mert az életük fontosabb, mint az egójuk.
Valahol itt kezdődik el, és fogalmam sincs, hol ér véget.
Az azonban egészen biztos, hogy ennek a századnak a végén már nem fogunk egyedül unatkozni a dugóban, ha lesz még ilyesmi egyáltalán. Találhatunk könyvelőt, fogorvost, ügyvédet, villanyszerelőt a közös utazások során, esetleg leendő gyermekünk anyját (apját), asztrológust vagy agysebészt. Beláthatatlan lehetőségek előtt állunk (ülünk).
