Afrikában a frontális ütközés a megengedett sebesség kétszeresével az, ami Görögországban a koccanás, Svédországban pedig a szomszédos autópályáról történő üdvözlés fejbiccentéssel.
A magyarok elég jól vezetnek. Teljesen felesleges kisebbrendűségi érzésünket lobogtatva jönni a bezzeg Svájcban mindig megadják az elsőbbséget, az USA-ban bezzeg senki sem parkol a kocsi kihajtóra, illetve a Spanyolországban még véletlenül sem lépik át a záróvonalat jellegű dumákkal, mert Svájcban sem adják meg mindig az elsőbbséget, az USA-ban ráállnak a kihajtóra, ha éppen olyan kedvük van, a spanyolok pedig adott esetben úgy hajtanak át a záróvonalon, mintha fizetnének érte.
Világviszonylatban sem rosszabbak, sem jobbak nem vagyunk a többi autós nemzetnél, és itt fontos hangsúlyozni az autós nemzet fogalmát, ami alatt azokat az országokat értem, ahol relatíve régen vannak burkolt útfelületek és nem az albán hadsereg leselejtezett kínai SUV-jai képezik az autópark gerincét. Nem hiszek a néplélekben, meggyőződésem, hogy egy iráni, aki Miskolcon nő fel, nagyszerű parkolóőr lesz, egy Brazíliában nevelkedett magyar pedig képes NATO-beavatkozás nélkül egyeneset rúgni a labdába, tehát a környezet fontosabb tényező a viselkedésünkben, mint a génkészlet, így aztán nem azt állítom, hogy a görögök fatalista ámokfutók, hanem azt, hogy a Görögországban szocializálódott és jogosítványt szerzett emberek fatalista ámokfutók. Többségükben. Pontosabban: a Görögországban (és Krétán) szocializálódott és jogosítványt szerzett emberek többsége, akinek a kocsijában ültem, fatalista ámokfutó.
Tudom, hogy ez nem reprezentatív felmérés, de amikor egy kereszteződéshez közeledve, természetesen lassítás nélkül a sofőr cuppanós csókot ad a csuklójára tekert olvasónak, nagyjából biztosak lehetünk abban, hogy Görögországban vagyunk, ha pedig ugyanez történik, csak az olvasó végén nincs kereszt (azaz: tespih), akkor már Törökországban járunk (vagy az muszlim, illetve az arab-perzsa világ bármelyik más országában, ahol az irányjelző felesleges cicoma a gépjárművön, és vészhelyzetben egészen biztosan segít a kürt, de amennyiben elsőre mégsem, akkor a második, harmadik (negyvenötödik) dudálás már egészen biztosan. Vagy a negyvenhatodik.
A személyes tér iránti igény, illetve annak mérete fokozatosan nő, ahogy haladunk északra. Míg a mediterrán vidéken a koccanások annyit jelentenek: hello, rég láttalak, viszlát!, addig a Skandináv félszigeten 40 oldalas jegyzőkönyvet kell felvenni, amennyiben fél méternél közelebb kerülünk egy másik autóhoz.
Mindez természetesen költői túlzás, de jobban leírja a valóságot, mint a tételes szociálpszichológiai magyarázat, ráadásul az igazság korántsem ennyire szórakoztató. (Ínyencek elképzelhetik a fentebb leírt helyzeteket kockafejű zöld, éneklő nyulakkal, úgy még vadabb a buli!)
A lényeg az, hogy a következetes és könyörtelen büntetés a szabálysértéseket követően a törökökből, jugoszlávokból (külön kérésre nemzeti bontásban), hamarosan pedig a szíriaiakból is fegyelmezett, defenzív és a közlekedési előírásokat kényszeresen betartó állampolgárokat (németeket) farag, miközben az Afrikában új életet kezdő németek max egy generáció alatt nigériai (szudáni, marokkói – szabadon választott) gázpedálgyilkoló, borotvaélen kánkánozó, gazellagázoló sofőrökké változnak, hacsak nem maroklőfegyverrel kényszerítik szülei, hogy minden reggel 6-kor hallgassa meg a Panzer rollen in Afrika vor-t, majd az üvöltve, hogy német vagyok, precízen vezetek, fusson estig teljes menetfelszerelésben – az egyházi ünnepek kivételével – minden nap 38 éves koráig.
De ezen utóbbi eset ritka.
Afrikában a frontális ütközés a megengedett sebesség kétszeresével az, ami Görögországban a koccanás, Svédországban pedig a szomszédos autópályáról történő üdvözlés fejbiccentéssel. Máshol vannak a határaink, ami egy szudáninak kedélyes üdvözlés, az egy finn számára középsúlyos polgárháborús konfliktus.
Ami leginkább megkülönböztet minket a többi európai országtól, az a hogyan bánunk a hülyékkel? gyakorlata, mikor is egy eltévedt, idegen földről érkező vagy csak simán béna sofőrrel találkozunk a csúcsforgalomban. Ilyenkor az esetek többségében a magyar autós megvadul, beleállok a szádba és derékig felhúzom a pofádat!, üvölti, míg máshol ilyenkor tapasztalataim szerint türelmesebbek a közlekedők.
Ja, és eddig kizárólag Magyarországon láttam olyat, hogy valaki fegyveres sofőrt alkalmaz Volkswagen bogárhoz.
