Bajna István, hétéves gyergyószentmiklósi kisfiú az egész nyári szünetét azzal töltötte, hogy az aszfaltozó munkásoknak segítsen.
Mi az általános felfogás itthon az utak felújításáról? Hogyan viszonyulunk ahhoz, ha egy általunk jól ismert útvonalat felbontanak csatornázás miatt, ami azt is eredményezi, hogy dugók, torlódás alakul ki az adott szakaszon? És mit mondunk arra, ha egy hatalmas kátyú keletkezik a főút közepén? Az útépítés Magyarországon mindig is érdekes téma volt és sokszor cinikusan állunk a helyzethez, mivel az a közfelfogás, hogy az úthibákat rögtön és gyorsan kell kijavítani.
Ez persze a legtöbben esetben igaz is, és ha ez nem történik meg, az állampolgárok veszik kezükbe a probléma megoldását. Székesfehérváron körbeszínezték az utakon éktelenkedő kátyúkat, máskor pedig szintén a sofőrök jelezték, ha valamiféle úthiba van és útfelújításra vagy építésre lenne szükség.
A másik felfogás az értetlenkedés, az idegeskedés és az útépítők okolása, mivel ezek a munkások azok, akik ott vannak az útépítésnél, ők végzik a munkálatokat és aszfaltoznak és sokszor az életüket is kockáztatják eközben. Ebbe pedig sokan nem gondolnak bele azok, akik öklüket rázva szidják ezeket az embereket, amikor csak elhaladnak egy útfelújítási munkaterület mellett.
A leghatékonyabb módja annak, hogy felhívjuk a figyelmet a problémára, sőt, meg is oldjuk, akkor van, ha mi magunk csináljuk. Persze a kátyúk körberajzolásánál sokkal hatékonyabb is módszerek vannak, például, ha konkrétan besegítünk a munkálatokban. Pontosan ezt tette egy hétéves székely kisfiú, aki megelégelte, hogy sáros az utcájuk és nem oldódik meg ez a probléma, így amikor az útfelújítást végző munkájuk elérték az ő utcáját, beállt segíteni.
Bajna István, egy gyergyószentmiklósi kisfiú a teljes nyári szünetét arra áldozta, hogy az utcájukban dolgozó munkásoknak segített, mindezt önkéntes módon. Az utca elkészültével nem állt meg, nyár végéig követte a munkásokat és dolgozott velük együtt a város más részein is. A munkások annyira megkedvelték Istvánt, hogy szívesen visszavárják jövőre is.
Édesanyja, Angi Anikó ezt mondta a Maszol hírportálnak:
„István itthon is ilyen. Ha főzök, akkor főzni segít, ha a kertben dolgozok, akkor ott. Nagymamának fát vág, ha tésztát sütök ő tölti meg krémmel. És ha azt látja, hogy a szomszédok az udvaron dolgoznak, szalad is, hogy segítsen. Nem tétlenkedik.”
Bár az anyuka eleinte nem támogatta kisfiát a dologban, hiszen egy útfelújítás nem hétéveseknek való feladat, de mivel István hajthatatlannak bizonyult, elfogadta a dolgot. Azt is elmondta, hogy a munkások boldogan fogadták a segítséget, mivel kíváncsinak és segítőkésznek bizonyult, megmutatták neki az aszfaltozás lényegét és a jól bevált módszerekre is megtanították.
A kisfiú azt fűzte hozzá, hogy azért állt be segíteni, mert „sáros volt az út”, ő viszont nagyon szeretett volna ott játszani és biciklizni. A munkások is azért engedték, hogy segítsen nekik, mert látták, hogy „szeretek dolgozni” és akar tenni valamit, amivel segíthet.
Bár a szülők sem tudják pontosan, mitől lett hétéves kisfiuk ennyire szorgalmas, abban biztosak, hogy húszéves nagybátyja, aki víz-gázszerelőként dolgozik, nagyban inspirálhatta. Bár István nem jutalom reményében állt be segíteni, a polgármestere mégis megköszönte a kisfiú segítségét az egész város előtt és oklevelet, iskolatáskát és könyvet, valamint játékokat is adott neki.
István azt is hozzátette, hogy megérte egész nyáron dolgozni, persze nem a jutalom, hanem amiatt, mert rengeteg olyan dolgot tanult, amelyet az iskolatársai nem tudnak. Rengeteget tanult az útfelújítást végző munkásoktól, köztük azt is, hogy mégis hogyan működik pontosan egy útépítés, milyen feladatokat kell elvégezni ahhoz, hogy aszfalt kerüljön az útra és hogy mi is van pontosan az útburkolat alatt.
Azt is megjegyezte, hogy a jövőben is szívesen foglalkozna hasonló dolgokkal. Amellett, hogy a következő években is szívesen segít az útépítésben, már ötlete is van arra, mit dolgozna felnőttként. „Az egyik a házépítő, a másik a házfestő.” Édesanyja azt tette hozzá, hogy a kisfiúnak mégis a barakkok voltak a legérdekesebbek.
„Ha esett az eső, ha tűzött a nap, nem jött haza, hadd aggódjon az anyukája, hogy mi történik vele. (...) Az útászok megszerették, 5-10 lejeket (nagyjából 400-800 forint - a szerző) fizettek egyik-másik elvégzett feladatért, illetve üdítőt vásároltak neki, de István nem a pénzért vállalta, nem érti még a pénz értékét. Őt a közösség és a közösségi munka lelkesítette.”
Nyitókép: A család személyes archívuma / Maszol.ro
