Fura szerelmi történet a horror nagymesterétől, avagy miért ne szeress bele a kocsidba
Biztos te is láttál már olyan filmet, ahol a tulajdonost érzelmi szálak fűzik az autójához. Másmilyen nem is igazán van, hiszen az életben is hasonló a helyzet. Ahogy a nők kedvenc ruhájukat imádják, úgy a férfiakat a kocsijukhoz fűzik gyengéd érzelmek. Stephen King Christine című könyve és a belőle készült filmes adaptáció azonban nem erről szól.
Helyette egy igazi szerelmi sztorit láthatunk, és ha már szerelem, akkor ez tényleg utolsó vérig tart, ugyanis itt meghal mindenki, aki a „romantikus párocska” útjába próbálna állni. A hölgy egy gyönyörű, piros Plymouth Fury, a legény pedig, akinek a szívében első látásra lángra lobban a szerelem, egy Arnie (Keith Gordon) nevű végzős gimis, aki történetesen az iskola lúzere is. A sztori röviden annyi, hogy a srác egy régi fészer udvarán meglátja a kissé lehasznált autót és tényleg rögtön odáig lesz érte. Igen ám, de az érzés kölcsönönös, ugyanis a Plymouth Fury-t a szerző érzelmekkel ruházta fel. Christine-t leginkább azokhoz a pszichopata nőkhöz lehetne hasonlítani, akik maximálisan ki akarják sajátítani a párjukat, és szép lassan megölik minden emberi kapcsolatukat (ismerős?), ebben a sztoriban azonban ez szó szerint értendő.
Csúsztatás: A filmben egyébként van egy csúsztatás a regényhez képest. Míg Stephen King könyvében az autót régi tulajdonosának a szelleme szállja meg, addig a filmvásznon a kocsi saját érzelmekkel bír. Bár lehet, hogy pontosabb, ha azt írom, hogy saját hisztériával.
Őrült autós szerelem
A rendező, John Carpenter, aki több Stephen King regényt is átültetett a filmvászonra, ezúttal remek munkát végzett: mind a hang, mind a képi effektek úgy működnek, hogy folyamatosan fent tudja tartani a nézőben a vibráló feszültséget. Már a főcím alatt, amikor még nem látunk semmit, hallani Christine motorjának a zúgását, ami – bár nem tudni miért – de feszültséget generál a nézőben. Majd megjelenik a gyártósor tele autókkal, ahol Christine az egyetlen kocsi, amelyik gyönyörű piros színben ragyog. Már az első képsorral itt utal rá a rendező, hogy egy hiperérzékeny csajszi sztoriját fogjuk látni. Arnie és az autó szerelme parádésan indul, mint a legjobb kapcsolatok, az ifjú pár kivirul, Christine lehasznált külsejéből ismét ragyogó pirosra vált, a suli lúzere pedig egy vagány, önbizalommal teli férfi lesz, aki még az iskola legjobb nőjét (Alexandra Paul) is megszerzi magának.
Ezt nem kellett volna, mert Christine baromira féltékeny lesz, és minden eszközt megragad, hogy zaklassa vetélytársát, Arnie pedig ahelyett, hogy a lányt választaná, szép lassan szintén egy mániákus pszichopata lesz, aki számára senki és semmi más nem létezik, csak a saját autója. Hogy Arnie ellenségei és barátai közül kiket ér utol a végzet Christine képében, azt nem lőném le. Legyen elég, hogy a sok vér és halál után a film végén, akárcsak a Rómeó és Júlia nagyjelenetében mindketten meghalnak, bár a rendező Christine esetében nyitva hagyja a kérdést, mivel az utolsó filmkockákon úgy tűnik, mintha az összepréselt autó éledezni kezdene. Van ugyanis a hölgynek egy jó tulajdonsága: a legkeményebb sérülések után is újra tudja építeni magát, mint valamiféle terminátor. A párhuzam nem véletlen, ugyanis az első képkockák alatt a Bad to the Bone című szám szól, amit a Terminátor kettőből lehet ismerős.
Stephen King regényét megrendelheted a Librinél is online!'
Furi ez a Fury: Ki is ez a piros bombázó?
De nézzük meg most közelebbről Christine-t. Milyen az az autó, amibe egy középiskolás srác rögtön beleszeret? Mivel egy lassan hatvan éve gyártott autóról van szó, így nem csoda, ha elsőre nem ugrik be a Plymouth Fury képe. A név egyébként beszédes, ugyanis a Fury „dühöt” „őrjöngést” jelent. Az amerikai kocsiból nem sok készült, és nem is tartozott a legnépszerűbb modellek közé. Olyannyira nem, hogy a film is hibázik, nem is kicsit: Christine-t folyamatosan 1957-es Plymouth Fury-ként emlegetik, ahogy az a regényben szerepel, ugyanakkor a képeken egy 1958-as Plymouth Belvedert láthatsz. A rendezés során egyébként körülbelül húsz ilyen autót törtek össze, természetesen mind kifejezetten erre a célra készült, már csak azért is, mert az eredeti kocsiból nagyon keveset gyártottak. Igazi ritkaságnak számít és ma már nagy értéket jelent egy gyűjtő számára. A legviccesebb az egészben, hogy a filmben valóban van egy Plymouth Fury, de az nem Christine, hanem a nyomozó autója, egy 1977-es gyártású kocsi, amit egyébként ekkor, a valóságban is gyakran használtak rendőrségi autóként.
Autós bakik a könyvben és a filmváltozatban
Valószínűleg a horror nagymestere sem mélyedt el a Plymouth Fury mélyebb tanulmányozásában, amit persze nem róhatok fel neki, de érdekes, hogy emiatt milyen bakik kerültek a könyvbe. Ezek aztán a vásznon is megjelentek, jóllehet ott az egész kocsi tévedés.
Az egyik jelentben például, amikor Christine éppen féltékenysége tetőfokán jár, nem engedi ki magából Arnie barátnőjét. Ezt úgy intézi el, hogy lekattannak az ajtózáró gombok. A jelent nagyon hatásos, és ha kocsi lennék, én is így ejteném fogságba az áldozatomat, csakhogy a Plymouth Fury-ban 1959-ig nem volt külön biztonsági zár, a kilincset kellett eltolni, hogy ne lehessen kinyitni az ajtót.
Stephen King Hydramatic-nak nevezi a váltót, pedig az a General Motors fantázianeve volt a saját készülékeire. A Christine-t gyártó MOPAR csoport TorqueFlite-nak hívta a váltóit. Ami ennél is nagyobb vétség, hogy Fury-ban nyomógombos volt a sebességváltó, a szerelmes hölgyet pedig mindig váltókarral teszi sebességbe Arnie.
Christine, amerikai horror, 110 perc, 198
- Rendező:John Carpente
- Író: Stephen Kin
- Szereplők:
- Dennis Guilder - John Stockwell
- Arnie Cunningham - Keith Gordon
- Leigh Cabot- Alexandra Paul
- Roseanne - Kelly Preston
- Will Darnell - Robert Prosky
- Rudolph Junkins - Harry Dean Stanton
- Regina Cunningham - Christine Belford
