A versenyautóból lett műtárgy – Alfa Romeo 6C 3000 CM Superflow IV

Az Alfa Romeo 6C 3000 CM modell 1953-ban mutatkozott be, az olasz gyártó legújabb endurance versenyautójaként. Mindössze 6 darabot készítettek belőle (4 kupét és 2 spidert), így az egzotikus külső mellé extrém ritkaság is párosul. A milánói Carrozzeria Colli építette meg ezeket az Alfákat, elöl független felfüggesztés oldalanként dupla lengőkarral, hátul pedig DeDion konstrukció felelt az átlagon felüli úttartásért.

Már elődje, a 6C 3000 C50 sem volt piskóta a 165 lóerős, 3 literes DOHC motorjával, de itt tovább feszítették a húrt: megnövelték a hengerűrtartalmat 3495 köbcentire, és Weber karburátorokat szereltek fel, így már 250-270 lóerő között volt a teljesítménye, beállítástól függően. Típusnevében a CM a Competizione Maggiorata kifejezésre utalt, ami magyarul megnövelt lökettérfogatot jelent.

Már rögtön debütálásának évében elindítottak hármat belőle a Mille Miglián, sajnos kettő közülük balesetet szenvedett a futam során, így nem tudtak célba érni. Viszont a harmadik autóban Juan Manuel Fangio és Giulio Sala ült, akiknek sikerült megszerezni az előkelő második helyezést. Egyes források szerint, ha Fangio nem vágja oda a futóművet, még az első helyezés is esélyes lett volna a Colli által épített csodagépnek. Sebaj, az argentin pilóta később a szezonban már hozta a formáját: a meranói GP Supercortemaggiore versenyen már győzni tudott a 6C 3000 CM volánja mögött.

1954-ben az Alfa visszalépett a motorsportból, és helyette különleges modellek készítésébe kezdett. Illetve nem is ők, a munkát inkább másra bízták: a 00128-as sorozatszámú példányt dizájnpartnerüknek, a torinói székhelyű Pininfarinának adományozták, hogy kísérletezzen a formával. Nem kellett kétszer mondani, a legendás tervező a következő négy évben egyedi prototípusokkal ajándékozta meg a rajongókat. Elsőként a Superflow debütált közülük, meglehetősen szokatlan formatervvel.

Míg az autó eleje hordozta a tipikus Alfa-stílusjegyeket, a körlámpákat és a háromszög alakú hűtőmaszkot, addig hátul már a korabeli amerikai járgányok fecskefarkú megoldását idézi. Bár lehetne Batmobile is. További érdekesség, hogy az első kerékíveknél nyitottak a sárvédők, a tetőhöz hasonlóan itt is plexit használtak az olaszok, ami igazán formabontó megjelenést kölcsönöz a Superflow-nak. A szegecselt karosszériaelemek miatt úgy nézett ki, mintha félig lett volna kész, és összességében túl radikális volt a bódé a vásárlók ízlésének. Ezért Pininfarina nekifogott, hogy szolidabbá tegye extravagáns sportautóját.

A Superflow II még ugyanebben az évben bemutatkozott, a második változat már jobban megfelelt a konzervatív ízlésűeknek. Már ha ezt lehet egyáltalán konzervatívnak nevezni! Egy hatalmas üvegház volt a kasztnira építve! Ebből Pininfarina nem engedett. Eltűnt cserébe a háromszög alakú hűtőmaszk, helyette itt már a modernebb Alfákra jellemző orr-kialakítás figyelhető meg, a fart leegyszerűsítették, az első sárvédőket is leburkolták. Az egész autón az látszik, hogy most már elvarrták a szálakat, sokkal közelebb került a sorozatgyártott modellekhez külsőre. Szerencsére a kéttónusú fényezés és a felnyíló plexiajtók arról árulkodnak, hogy ez nem egy hétköznapi gépjármű.

Pininfarinának három évébe telt, amíg elkészítette a harmadik változatot. A Superflow III, vagy más néven Spyder Super Sport szakít minden extravagáns dizájnelemmel, és a puszta egyszerűségével gyönyörködtet. Eltűnt a fecskefarok és a plexikupola, egy végtelenül letisztult roadstert mutatott be a neves olasz karosszériaépítő műhely az 1959-es Genfi Autószalonon. Annyira jól sikerült a műalkotás, hogy farát később megörökölte az 1966-os Alfa Romeo Duetto Spider, de az autó orra is megihlettet több későbbi típust. Vitathatatlanul a Superflow III volt a legközelebb a sorozatgyártáshoz, dizájnját is ennek tartják a legmeghatározóbbnak.

Számomra viszont a Superflow IV-es, más néven a Coupé Super Sport Speziale a legkívánatosabb. A csodaszép, csónakseggű bódéra Pininfarina egy valóságos kupolát emelt úgy, hogy közben az autó alig veszített kedvező légellenállásából. A hatalmas plexifelületet csak néhány merevítés töri meg, de még így is jóval vékonyabbak az „oszlopok”, mint a modernkori járműveken, ezáltal egy kellemesen szellős utastérrel rendelkezett az Alfa. Érdemes megfigyelni a géptető középső domborítását, ami nem sokkal a márkajelzés fölött kezdődik, és a tető fém gerincében folytatódik. Csodálatos dizájnmegoldás csak úgy, mint az autó belseje: mindenhol bőr és faberakás, a kör alakú műszerek pedig tovább fokozzák a retró atmoszférát. Bár az utasbiztonságról inkább ne beszéljünk.

Az 1960-as Genfi Autószalon után a Superflow IV-est egy coloradói kereskedő vásárolta meg, aki a következő években reklámcélokra használta fel a különleges kupét. Ő továbbadta később a neves német gyűjtőnek, Peter Kausnak, aki egészen 2005-ig a Rosso Bianco Múzeumban szerepeltette az Alfát. Miután bezárták otthonát, Pininfarina csodagépe kapott egy teljes restaurálást, hogy ismét régi fényében pompázhasson. Az új tulajdonos azóta a legnevesebb veterántalálkozókra és kiállításokra viszi, feltűnt például a 2013-as Pebble Beach Concours D’Elegance rendezvényen is, ahol azért magasan van a léc. Nem is okozott csalódást, megnyerte a háború utáni touring autók kategóriáját. Mivel csak egy darab létezik belőle, ára sem piskóta: értékét 6 és 8 millió euró közé saccolják. Bárcsak többet gyártottak volna belőle! Mondjuk mindenkinek egyet!

Ha érdekelnek a modernebb Alfa modellek is, ezt a videót se hagyd ki!