2018. szeptember 09. | 03:18

60 kilométer hosszú, osztrák-magyar hadifoglyok által épített útszakaszon ment keresztül Ferenc és Evelin.

Fordító: Hajdu Balázs

Kíváncsi vagy, milyen megrpóbáltatásokat él át a magyar páros Budapestről Szingapúrba vezető autóútja során? Kövesd overlanding sorozatunkat, az eddigi cikkeket a cikk után találod!

Evelin és Ferenc így írt legújabb állomásukról:

Elég közel kerültünk az orosz határhoz Ust-Kamenogorsknál, ami Öskemen kazah nyelven. Szerettük volna viszont megnézni az Altai-régiót, így inkább kelet felé indultunk. Leginkább az úgynevezett „osztrák út” érdekelt, mely Urunkhaika és a P-163-mas autópálya között kigyózik.

Urunkhaika felé hosszú volt az út, így félúton letáboroztunk egy tó partján. Végre volt lehetőségünk tábortüzet gyűjteni, és azon készítettük el a vacsoránkat. Azt hittem, hogy több lehetőségünk lesz tüzet rakni, ám eddig nem ez volt a helyzet. Majd talán Mongóliában másképp lesz. Evelin tudott egy kicsit mozogni, és az út során először a tóban mosakodtunk. Amikor egy tóban, vagy folyóban mosdasz, akkor érzed magad valódi kalandornak. Korán reggel indultunk, hogy estére elérjük a célpontunkat. Komppal keltünk át az Irtisz-folyón, ami nagyjából másfél órás utazás volt. Ahol átmentünk, sokkal inkább tónak látszott, mint folyónak. A folyótól keletre pedig még kihaltabb volt a táj: benzinkutat elvétve lehetett találni, ha volt is töltőállomás, az jó eséllyel még a szovjet korszakból maradt ott. Forgalom szinte nulla, a falvak pedig nagyon csendesek voltak.

Már órák óta úton voltunk, amikor felfigyeltünk egy magas, szépen karbantartott szögesdróttal kirakott kerítésre, az út jobb oldalán. Meg is néztük gyorsan a térképen: legnagyobb meglepetésünkre a kerítés a kínai határon volt. Túránk útvonala Kínát is érinti, ám nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar megpillanthatjuk. A térképet nézve fel sem tűnt, hogy az út ennyire közel van a határhoz. Az út ettől a ponttól kezdve aszfaltozatlan volt, viszont ezzel együtt gyönyörű is. A kínai oldalon hatalmas homokdűnék sorakoztak, épp olyanok, mint amiket februárban Afrikában is láttunk.

Urunkhaika egy kis falu a Markakol-tó partján. Giampiero, aki az országrész meglátogatását javasolta, Galina nevét említette, akinek volt egy kisebb boltja a faluban. Ő majd segít nekünk szállást találni, vagy legalábbis egy helyet, ahol sátrat verhettünk. Ennyit elég is volt tudni, hiszen az első ember akinek Galina boltját említettük, rögtön tudta, kit is keresünk pontosan. Az idős hölgy be is ugrott rögtön az autóba, és elkalauzolt bennünket a bolthoz.

Kézzel-lábbal kommunikáltunk, majd jött egy másik idős hölgy, aki egy vendégházat ajánlott nekünk, ahol az éjszakát tölthettük. Nem értették, hogy mi a sátrunkban akarunk kempingezni. A ház egy viszonylag egyszerű szobából állt, más nem is volt benne. Éppen naplemente előtt érkeztünk, így hát sétáltunk egyet a tóhoz, majd vacsorát főztünk. Már nagyon vártam a következő napi kalandot, az „Osztrák Utat”.

Az Osztrák Út egy szeles, 60 kilométer hosszú földút, melyet az osztrák-magyar hadifoglyok építettek az I. világháború idején. Stratégiai fontosságú út volt abban az időben, hiszen ezen keresztül szállítottak élelmet Kazahsztán keleti részére. A hadifoglyok kemény munkája nyomán elkészült útszakasz még száraz, nyári időjárási körülmények között is próbára teszi, aki arra jár.

Négykerék-meghajtás nélkül el se indulj, hiszen rengeteg az akadály, többek között a korábban leomlott hidak maradványai miatt. Az utat továbbá vízátfolyások és folyók is tarkítják. Nedves körülmények között, vagy télen teljesen lehetetlen itt átkelni. Szavakkal és képekkel is nagyon nehéz visszaadni az élményt. Az út többször is keresztezi a Kara-Koba folyót, így nem ritka a szintemelkedés. Délről érkezve át kell kelni a Alatajsky és Burkhatskly-hágókon, mielőtt a Bukhtarma-völgybe érkeznénk. El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett megépíteni ezt az utat 100 évvel ezelőtt, méghozzá úgy, hogy csak kéziszerszámok álltak rendelkezésre. Több mint 6 órára volt szükségünk 60 kilométer megtételéhez, a nehéz talaj és körülmények miatt. És persze néhányszor megálltunk, hogy gyönyörködjünk a kilátásban. Evelinnel rögtön tanakodni kezdtünk, vajon a Grúziában lévő Tusheti Nemzeti Park, vagy az Osztrák Út volt-e szebb. Nehéz őket összehasonlítani, nálam még mindig a Tusheti vezet, de csak egy hajszállal.

Utunk végeztével visszaindultunk Ust-Kamenogorskba, mivel következő nap már Oroszországba kellett átkelnünk. Az írás augusztus 16-án került publikálásra. A Budapest-Szingapúr overlanding-sorozat eddigi részei: Forrás:
  • Címkék: