„Az én álmaim az ő álmai is voltak. És ez a pillanat a mi pillanatunk volt” – Pierre Gasly gondolatai következnek.
Van, amit hallottál, amit olvastál – és úgy gondolod, mindent tudsz.
És aztán van az igazság.
A valódi, tagadhatatlan igazság.
És ígérem: ebben a történetben elmesélem az igazságot.
Nagyon sok dolog van, amiről már régóta szerettem volna beszélni. És ezekre is sort fogok keríteni. De ahhoz, hogy igazán megismerj és megértsd ki is vagyok valójában, beszélnünk kell arról a napról, amely örökre megváltoztatta az életemet – a napról, amikor az addigi életem véget ért, és elkezdődött egy új.
2019. augusztus 31.
A Belga Nagydíj szombati napja volt, a kvalifikáció napja. Az a nap, amikor igazán gyorsnak kell lenni. A nap, amikor a legélvezetesebb vezetni. Spa volt a kedvenc pályám a világon, ez egy gyönyörű aszfaltcsík. Tényleg az. Ha jellemeznem kellene, egyszerűen csak azt mondanám: tökéletes. A versenyhétvégék során eléggé sűrű a menetrendem – minden perc ki van számolva, szóval Jenny, a PR asszisztensem gondoskodik arról, hogy mindenhova időben odaérjek. Aznap, az időmérő edzést követően találkoztam néhány szurkolóval, aztán nagyjából öt percem volt, hogy visszaérjek a Toro Rosso garázsában tartott megbeszélésre.
Mindig próbálok időt szakítani arra, hogy megnézzem a szombati Forma-2-es verseny rajtját. Imádom a lámpák kialvásának pillanatát, és fél szemmel mindig az egyik legjobb barátomat, Anthoine Hubert-t figyelem.
Szóval aznap, ahogy Jennyvel a garázs felé sétáltunk, megkérdeztem tőle, várhatnánk-e pár percet, hogy megnézzük az F2-es futam első néhány körét. Egy TV alatt álltunk és a nyakunkat nyújtogatva figyeltük a képernyőn, ahogy az autók kilőttek a rajtrácsról. A második körben, ahogy a kamera képe egy halom törmelékre váltott, azonnal nyilvánvaló volt, hogy hatalmas baleset történt az Eau Rouge tetején. Rögtön tudtam, hogy nagy a baj. Egyszerűen tudtam. Mindenfelé alkatrészek hevertek, és tudtam, hogy a pályának azon a részén az autók több mint 250 kilométer/órás tempóval mennek. Ha valami balul üt ki ennél a tempónál, abból nagyon nagy gond lehet. Nagyon nehéz volt megállapítani, ki keveredett bele a balesetbe, Jennynek és nekem pedig el kellett indulnunk a megbeszélésre még azelőtt, hogy bármi hír érkezett volna.
Ahogy sétáltunk, láttam, hogy meglengették a piros zászlót, vagyis a versenyt megszakították. Emlékszem, arra gondoltam, lehet, hogy valaki komolyabban megsérült, és az év hátralévő részében már nem állhat majd rajthoz. Ugyanakkor mélyen legbelül mégis éreztem, hogy valami nagyon rossz történt – a testem egyszerűen csak tudta.
Így megkértem a csapatmenedzserünket, hogy amint megtudja, tudassa velem, ki szenvedett balesetet. Ahogy elkezdődött a megbeszélés, próbáltam a sebességfokozatokra, a fékezési pontokra és a stratégiára összpontosítani, ám az agyam képtelen volt bármilyen információt feldolgozni. A gondolataim teljesen máshol jártak. Ekkor nyitott be a menedzser.
„Oké, úgy tűnik Hubert és Correa ütköztek. Egyelőre ennél többet nem lehet tudni” – mondta.
Hubert? Nem, az nem lehet – gondoltam.
Ő volt a srác a narancssárga bukósisakban, ő volt a leggyorsabb kölyök Franciaországban. Amikor 2005-ben elkezdtem gokartozni, Anthonie Hubert volt az etalon. Mindössze nyolcéves volt (nem egészen egy évvel fiatalabb, mint én), de máris birtokában volt annak, amire az össze gokartos gyerek vágyott: a sebességnek. Minden alkalommal, amikor felbukkant az a narancssárga sisak a pályán, tudtam, hogy kemény versenyre számíthatok. Abban az évben megnyerte a nemzeti bajnokságot, de csak néhány év múlva – amikor 13 éves voltam – ismertem meg igazán Anthoine-t.
A francia autósport szövetség 2009-ben elindított egy programot Le Mans-ban olyan srácok számára, akik több hónapokat hiányoztak az iskolából, mert magas szinten gokartoztak. Ennek értelmében egy iskolai kampuszon kellett élnünk, ami elég nagy elkötelezettség volt egy fiatal fiú számára, hogy elhagyja az otthonát és hajszolja az autóversenyzésről szőtt álmait. Alapvetően egész életemben, mindig is Forma-1-es pilóta akartam lenni. Néztem, ahogy Michael Schumacher a Ferrariban dominált a 2000-es évek elején, és tudtam, hogy én is ezt akarom csinálni. Én pedig egy ’mindent bele’ típusú fickó vagyok, ezt tudnod kell rólam. Vagy 100 százalékos erőbedobással csinálok valamit, vagy egyáltalán nem is csinálom.
Szóval 13 évesen tudtam, hogy búcsút kell intenem a családomnak, ha valóban azt az életet szeretném élni, amelyről álmodozom.
Egész Franciaországban mindössze két másik fiú érezte ugyanígy.
És egyikük a srác volt a narancssárga sisakban.
Anthoine komoly gyerek volt. Elképesztően okos volt, és nagyon sok időt töltött tanulással, ami távol tartotta a bajtól. Már fiatalon is szigorú volt önmagával szemben, és nagyon sok önfegyelmet tanultam tőle. Mivel néhány évig együtt jártunk iskolába, az időnk nagy részét is együtt töltöttük. Folyamatosan arra sarkalltuk egymást, hogy még jobbak legyünk.
Emlékszem, mikor az edzőteremben voltunk, egyikünk ránézett a másikra és azt kérdezte:
Fáradt vagy?
Nem. És te?
Én sem.
Nyilvánvaló volt, hogy mindketten elfáradtunk. Teljesen kimerültünk. De feltöltöttük egymást energiával. Így működött ez köztünk.
Az iskola egy régi, sötét kastélyban volt, ahol télen mindig elfogyott a meleg víz. Emlékszem, hogy Anthoine és én mindig vitáztunk a többi fiúval, hogy ki menjen először zuhanyozni reggel, mivel mindnyájunknak osztoznunk kellett a fürdőszobán. Az iskola többi diákja többnyire átlagos gyerek volt, akik folyamatosan azt kérdezgették tőlünk, mit keresünk mi ott egyáltalán és hová megyünk minden hétvégén.
Anthoine és én mindig ugyanazt feleltük.
„Egy nap az F1-ben fogok versenyezni.”
Ezt hallva mindenki csak a szemét forgatta.
Még akkor, amikor gokartoztunk – amikor olyan helyen voltunk, ahol MINDENKI imádta a versenyzést, ugyanazt az álmot hajszolta –, akkor sem hitt bennünk a kutya sem. Valahogy mindenki tényként fogadta el azt, hogy a francia srácoknak úgysem fog sikerülni. És úgy tűnt, mintha a sportágban minden egyes lépcsőfokán mindenki arra szeretne emlékeztetni minket, hogy úgysem fogunk eljutni odáig.
„Mindössze 20 ülés van az F1-ben, miért éppen nektek kettőtöknek sikerülne?”
„Nem vagytok elég tehetségesek.”
„Abszolút semmi esélyetek.”
Így utólag visszatekintve olyan, mintha az emberek azt akarták volna, hogy elbukjunk.
A kételyeik és az eltökéltségünk összekötött bennünket. Mindketten tudtuk, milyen áldozatokat kellett meghoznunk, mi mindent áldozott fel a családunk annak érdekében, hogy eljussunk oda, ahol éppen tartottunk.
Ha egészen őszinte akarok lenni, azt hiszem, valahol mélyen legbelül Anthoine és én is úgy gondoltuk, hogy sosem fog sikerülni. Az esélyek valóban ellenünk szóltak. Meg volt a tehetségünk és a szenvedély bennünk – de nem rendelkeztünk tehetős támogatókkal, vagy bármilyen olyan háttérrel, ami ahhoz szükségeltetik, hogy üléshez juthass. Ám a közös álom barátokká tett minket, a barátságunk pedig lehetőséget teremtett arra, hogy még jobbak legyünk.
Sokszor azt gondoltam: oké, talán egyikünknek sem fog összejönni. De minden nap keményen kell küzdenünk, és legalább meg kell próbálnunk.
Szóval minden nap fejlődnöm kellett Franciaország leggyorsabb gyereke mellett.
És idővel narancssárga sisakos komoly fiúból a barátom lett. Mi több, a testvérem.
Miközben ott ültem a megbeszélésen Spában, az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, a barátom volt.
Remegni kezdtem, nem éreztem a kezeimet. Nem hallottam, amit a többiek mondtak. A légzésem rendszertelenné vált, és a kezeim annyira izzadtak, hogy alig tudtam elővenni a telefonomat, hogy megpróbáljak a közösségi médiában a hírek után kutatni.
Amint véget ért a megbeszélés, már rohantam is a csapat motorhome-jába, hogy megkeressem a szüleimet és a barátnőmet, mert tudtam, hogy nekik több információjuk lesz. Emlékszem, ahogy lejöttem a lépcsőn, és láttam, hogy csak zokognak. Láttam, hogy teljesen megtörtek. És tudtam, hogy ez mit jelent. Tudtam, hogy a barátom elment.
Erre nem voltam felkészülve. Őszintén szólva, csak hagytam, hogy a gondolataim a saját útjukat járják – arra gondoltam, Anthoine talán csak kómában van, vagy valami ilyesmi. De a halál? Halál? Sosem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Tudod, amikor 2015-ben Jules Bianchi meghalt egy balesetben… hosszú idő után először halt meg egy versenyző a mi generációnkból, bármilyen szinten. 40 vagy 50 évvel ezelőtt sokszor előfordult, de most? Nem és nem.
Teljesen összetörtem. Addig sírtam, amíg már egyszerűen képtelen voltam tovább sírni. Egész életemben nem tapasztaltam még ennél rosszabb érzést. Soha.
Aznap este, amikor lehunytam a szememet és megpróbáltam elaludni, a barátomra gondoltam.
Annyira precíz volt. Sosem vállalt semmilyen ostoba kockázatot, hogy történhetett ez vele? Miért? Nem kellett volna elmennie. Túl sok dolga volt még itt, jó úton haladt. Tényleg hittem benne, hogy egy napon az F1-ben versenyez majd. Az emberek kételkedtek bennem, és tudtam – tudom –, mennyire keményen dolgozik. Egész életemben láttam. Tudtam, hogy ha én meg tudtam csinálni, akkor ő is képes rá. Jó úton haladt.
Egy hónappal a spái verseny előtt, közvetlenül az F1-es nyári szünetet megelőzően Budapesten voltunk a Magyar Nagydíjon. Vasárnap néhányan elmentünk vacsorázni, és egy nagyszerű estét töltöttünk el a városban. Anthoine és én egész éjszaka beszélgettünk. Csak egy átlagos este volt. Mintha azt gondoltuk volna, hogy még több ezer ilyen vár még ránk a barátaink társaságában. És most bármit odaadnék még néhány ilyen óráért Anthoine társaságában.
Amikor aznap este elköszöntem tőle Budapesten, csak annyit mondtunk egymásnak, hogy élvezzük a nyarat, és hogy vasárnap a versenyt követően majd folytatjuk Spában.
Persze, meg sem fordult a fejemben, hogy soha többé nem vacsorázunk együtt. De arra sem számítottam, hogy néhány nap múlva ismét szükségem lesz rá.
A Red Bull csapatával vágtam neki 2019-es szezonnak. 2017-ben a Toro Rosso színeiben mutatkoztam be az F1-ben, de a Red Bull volt az első esélyem arra, hogy egy top csapatnál vezethessek, és mindenkinek bebizonyíthassam, valójában mire is vagyok képes a világ egyik legjobb autójában. Bizonyos értelemben úgy éreztem, ha ez sikerül, azzal megcáfolhatom mindazokat, akik annak idején kételkedtek bennem és Anthoine-ban. Az ő sikerei nagyon sokat jelentettek számomra, és tudom, hogy ő is így volt ezzel.
Tehát egy nagyon jól sikerült 2018-as, Toro Rossós idényt követően felhívott Helmut Marko, aki elmondta, azt szeretnék, hogy a következő évben a Red Bullnál versenyezzek. Olyan sok bajnoki címet szereztek, és Sebastian Vettel olyan inspirációt jelentett nekem gyerekként – tudtam, hogy egyszer olyan szinten akarok vezetni, mint ő. Szóval az álmom kezdett valósággá válni, és hihetetlenül izgatott voltam. Bárcsak azt mondhatnám, hogy pontosan olyan volt, mint azt elképzeltem – amilyennek megálmodtam, amilyennek szerettem volna. De nem olyan volt. Egyáltalán nem.
Attól a pillanattól kezdve, hogy elkövettem az első hibát az autóban, úgy éreztem, hogy az ottani emberek lassan elkezdtek elfordulni tőlem. Volt egy balesetem a téli tesztelés során, és ettől a pillanattól kezdve a szezon sohasem indult be igazán. Aztán az első két verseny a Red Bullal nehézre sikerült, a média pedig elkezdett ízekre szedni. Bármit is mondtam a sajtónak, azt úgy kiforgatták, mintha csak mentséget keresnék a formám miatt, és igazán senki sem állt ki mellettem. Az autó nem volt tökéletes, és pedig mindent elkövettem, hogy hétről hétre fejlődjek és tanuljak, de… csak annyit mondhatok: nagyon nehéz időszak volt ez számomra a Red Bullnál, mivel nem éreztem úgy, hogy valóban megkapnám a támogatást, hogy ugyanúgy bánnának velem, mint a többiekkel. És számomra… ez olyasmi, amit képtelen vagyok elfogadni. Nap mint nap a belemet is kidolgoztam, próbáltam hozni az eredményeket a csapat számára, de nem kaptam meg a sikerhez szükséges felszerelést. Megpróbáltam megoldási javaslatokkal előállni, de meg sem hallották, amit mondtam, vagy hetekig tartott, mire bármi változás történt.
Ki tudja miért, de az sosem volt a megfelelő hely számomra – sosem működött igazán.
Nem olyan ember vagyok, aki sárdobálásba kezd a médiában, mivel őszintén hálás vagyok a Red Bullnak a lehetőségért, és mindazért, amit a karrierem során tettek értem. Tényleg az vagyok. De lehetőségem van elmondani a saját igazságomat.
Szóval ez történt, ez az igazság.
Budapestet követően, miután elbúcsúztam Anthoine-tól, nyaralni mentem. De mielőtt elindultam volna, felhívtam a csapatfőnökünket, Christian Hornert, hogy megkérdezzem, szerinte milyen területre kellene jobban összpontosítanom egy versenyhétvége során annak érdekében, hogy fejlődni tudjak. Valamint szerettem volna megtudni, alaposabban szemügyre tudná-e venni az én térfelemet a garázsban, hogy kiderüljön, mit lehetne másként csinálni. Christian azt mondta, minden tőle telhetőt el fog követni. Ezzel le is zártuk a beszélgetést.
Fejlődni akartam. Azt akartam, hogy működjön a dolog.
Ám Helmut Marko felhívott, miközben Spanyolországban nyaraltam, és azt mondta: „Visszaültetünk a Toro Rossóba, és helyet fogsz cserélni Alex Albonnal. Ez nem azt jelenti, hogy a közös történetünk véget érne, de a médiafelhajtás miatt úgy érezzük, ez a legjobb döntés.”
Így megy ez. Ilyen az F1.
Magam alatt voltam. Képtelen vagyok hazudni. Teljesen padlóra kerültem. Világbajnok akarok lenni. Ki tudja, mikor lesz ismét lehetősége egy ennyire jó autóban ülni? Nagyon, nagyon kemény dolog, ha ebben a sportágban egy lépést vissza kell lépned.
Amikor néhány nappal később robbant a hír, kaptam egy üzenetet Anthoine-tól.
„Bizonyítsd be, hogy tévedtek. Légy erős, tesó. Meg fogod mutatni nekik, hogy helyet érdemelsz egy top csapatban, és be fogod bizonyítani, hogy tévedtek.”
A szomorúságom pedig azonnal egy ösztönző erővé vált – átváltozott szenvedéllyé.
Tudtam, hogy még kilenc verseny hátravan az idényből.
Kilenc esély, hogy megmutassam nekik, mekkora hibát követtek el.
Kilenc esély, hogy bebizonyítsam, tévedtek.
2019-ben, Spában a Toro Rossóval olyan érzés volt, mintha életemben először egy teljesen új fejezetet kezdenék. Mindig is úgy gondoltam, sikerül fenntartani a felfelé ívelő pályámat, és végül világbajnok leszek. De azzal, hogy visszatettek a mezőny közepére a Toro Rossóba azt éreztem, hogy a régi Pierre-ből valami új fejlődött volna ki. Meg kellett találnom önmagam új, érettebb változatát, ha mindenkinek be akartam bizonyítani, hogy érek valamit ebben a sportágban.
Aztán elérkezett a vasárnap, és az egész életem a feje tetejére állt. Elvesztettem a barátomat, a testvéremet. Elveszítettem az egyetlen embert – jó, talán van még két-három másik –, aki valóban megérti, milyen is ezt az életet élni. Anthoine és én annyi mindenen mentünk keresztül együtt. Közösen tettük meg ezt az utat, együtt vettünk részt ebben a kalandban, és amikor távozott közülünk, egy részem is megszűnt létezni.
A következő napon szörnyű légkör uralkodott a pályán. Anthonie nagyon sok ember életére volt hatással, és mindenki feje felett ott gyülekeztek az esőfelhők. Mindenki le volt sújtva. A verseny előtt egy perces csenddel emlékeztünk rá, és Anthoine néhány családtagja is jelen volt. Az egész pedig valahogy más megvilágításba helyezte a dolgokat számomra. Mintha azt mondanád: ez a mai verseny? Nem ez a világ közepe. Ez csak az életünk egy része, de nem ez jelent mindent.
Tudtam, hogy Anthoine figyel, és azt mondta volna nekem, hogy koncentráljak, és adjak bele mindent.
Tehát amikor beültem az autóba, még egyszer őrá gondoltam. Behunytam a szememet, vettem egy mély lélegzetet és lecsuktam a sisakrostélyt. Amint ez megtörténik, teljesen más tudatállapotba kerülök – onnantól kezdve csak a cél lebeg a szemem előtt.
Az elkövetkező évben mindent úgy csináltam, mintha folyamatosan le lenne csukva a sisakom plexije.
Úgy küzdöttem, mintha ismét abban a sötét és nyirkos kastélyban lennék.
Hajszoltam az álmomat.
És egy évvel később, 2020-ban ismét visszatértem Belgiumba a nagydíjra.
Ahogy már említettem, korábban Spa volt számomra az egyik legkedvesebb hely a világon. Mindig olyan boldog és izgatott voltam, hogy ezen a pályán versenyezhetek. Ám azon a héten… egyes egyedül Anthoine járt a fejemben, semmi más. Elmondhatatlanul szomorú voltam.
A hétvégét megelőzően felsétáltam az Eau Rouge-hoz, hogy megnézzem a baleset helyszínét. Ez a motorsportok világának egyik legszebb helye. Lenézel a dombtetőről és láthatod a boxokat, az első kanyart, a lelátókat és a különféle szurkolói zónákat. És ha megfordulsz, a Kemmel egyenes tárul eléd, ami bevezet az Ardennekbe. Ez tényleg különleges, szóval felsétáltam oda, virággal a kezemben. Letettem a virágokat a gumifal tövébe, és elmondtam egy imát a barátomért. Aztán távoztam.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy ettől megnyugodott a lelkem, ám amikor egy ilyen dolog történik, akkor semmi sem hoz megnyugvást.
De aznap ott éreztem őt magam mellett és azt éreztem – a baleset óta először –, hogy most már felhajthatom a sisakom plexijét, és újra láthatok. Azon a napon megtaláltam egy részt önmagamból, és ezt továbbvittem magammal Monzába, a következő versenyre.
Néhány hónappal korábban költöztem Milánóba, és az Olasz Nagydíj volt az első alkalom pályafutásom során, hogy a futamot megelőző este otthon aludtam. Vasárnap reggel, mielőtt elindultam a pályára, a konyhában ültem és kávéztam. Anthoine-ra gondoltam és arra, mivé váltam az évek során. Azt mondtam magamnak: Baszd meg ember, nagyon is jó életed van.
Abban a pillanatban egyszerűen csak hálásnak éreztem magam. Sikerült, megcsináltam – megcsináltuk. Forma-1-es pilóta vagyok. Rohadtul Forma-1-es pilóta vagyok, és öt óra múlva versenyezhetek az Olasz Nagydíjon.
A 10. helyről indulhattam a futamon. Furcsa nap volt, sok autónak akadtak problémái. Az AlphaTauri-Honda nagyon jól működött, és mi csak mentünk előre, miközben körülöttünk a többiek csak küszködtek – mi pedig csak tovább nyomtuk neki. Aztán a 29. körben átvettem a vezetést, amikor Lewis kiállt a boxba egy stop-and-go büntetésre. És akkor, három év után az első alkalommal fordult elő, hogy nem volt előttem senki, én vezettem a versenyt. Egész addigi F1-es pályafutásom során másokkal harcoltam – próbáltam tartani az előttem haladó srác tempóját, és folyamatosan másokat üldöztem, de most rajtam kívül nem volt senki más. Csak én, az autó és a pálya. Minden körben úgy vezettem, mintha az lenne az utolsó, komolyan mondom.
Aznap, ott Monzában valaki folyamatosan rajtam tartotta a szemét.
Csak arra tudtam gondolni: a mai az én napom lesz. A mai az ÉN napom. Nem engedem, hogy egy ilyen lehetőség kicsússzon a kezeim közül.
Végül ez volt az én napom.
A mi napunk.
Rendkívül sok dologra van szükség, hogy versenyt tudj nyerni az F1-ben. És amikor áthaladtam a célvonalon a csapatomra, a családomra gondoltam – annyira hálás voltam a kemény munkájukért, az meghozott áldozatukért. Tudom, hogy én voltam az, aki ténylegesen áthajtott a vonalon, de mind ott voltak mellettem. Aztán a levezető kör… bárcsak milliószor átélhetném. A legjobb érzés. A legjobb.
Természetesen a járvány miatt nem volt közönség – sehol a híres olasz tifosi, akik ellepik a pályát –, de a díjátadó ceremónia így is hihetetlen élmény volt.
Ott állni a dobogó tetején – hiszen lényegében erről szól ez az egész.
Amikor meghallottam a francia himnuszt, próbáltam teljes egészében elraktározni a pillanatot. Azt mondtam magamnak, a legelső győzelmedet csak egyszer szerezheted meg.
És amikor az egész véget ért, egyszerűen nem tudtam elindulni. Úgy éreztem, mintha odakötöztek volna a pódiumhoz. Bizonyos értelemben, mivel nem voltak ott rajongók, valahogy ez az egész helyénvalónak tűnt. Időnként magányos volt az út, míg elértem eddig a pontig. Csak álltam ott fent egyedül, és a mérnökökre, a szerelőkre, azokra a férfiakra és nőkre gondoltam, akik a színfalak mögött azért dolgoznak az AlphaTaurinál, hogy egy ilyen pillanat valóra válhasson.
Aztán eszembe jutott a fiú a narancssárga bukósisakban.
Ott éreztem őt magam mellett. Tudtam, hogy figyel engem.
Az álmai az én álmaim voltak. Az én álmaim az ő álmai is voltak, és ez a pillanat a mi pillanatunk volt.
Anthoine oly sok mindenre megtanított. Nincs olyan versenynap, hogy ne gondolnék rá. Mindennél jobban szeretném, ha idén ő is ott lehetne velem a rajtrácson, ám az elvesztése megtanított arra, hogy más perspektívából lássam az életet. Az olaszországi dobogón semmit sem vettem készpénznek. Úgy ünnepeltem azt a pillanatot, mintha ez lenne az egyetlen, amiben valaha részem lehet – hiszen mindannyiunknak így kellene élnünk az életünket.
A menetelés az menetelés, és gyönyörű – nem kérdés. De hé, ember, időről időre nyisd fel a sisakrostélyt, és nézz körül. Élvezd azt, amid van. Tartsd becsben az életedben jelen lévő embereket és a szeretetet.
Szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, hogy azt csinálhatom, amit csinálok.
És rendkívül szerencsés vagyok, hogy ismerhettem Anthoine Hubert-t.
Az álmait, a vágyait magammal viszem, bárhová is megyek.
Szereltek, haver.
-Pierre.
