2020. május 17. | 13:00

A Dodge Viper már közel 30 éves múlttal büszkélkedhet, kevesen tudják, de a Lamborghini is közreműködött az amerikai fenevad motorjának fejlesztésében!

A Viper gondolata először 1988-ban merült fel a Chrysler dizájnstúdiójában. A cég vezetője, Bob Lutz szeretett volna egy „modern Cobrát” gyártani, hasonló karakterrel, ötletét Tom Gale formatervező pár hónap alatt meg is alkotta agyagból. Már ez a korai elképzelés is nagyon megtetszett a vezetőségnek, zöld utat kapott a projekt és felkérték a Metalcrafters műhelyét, hogy a tervek alapján csinálják meg fémből ugyanezt. Ahogy a csapat befejezte a munkálatokat, a prototípust kiállították az Észak-Amerikai Autószalonon, és kíváncsian figyelték, hogy a nép hogyan reagál a koncepcióra.

Hatalmas ováció fogadta az új Vipert, tele volt vele a nemzetközi autós média, így a főmérnök, Roy Sjoberg azt a feladatot kapta, hogy faragjon belőle sorozatgyártott modellt, ami megfelel a szabályozásoknak. Innen érdekes fordulatot vett a történet: Roy kiválasztott 85 kivételes képességű mérnököt, akikből megszületett a Team Viper, és megkérték az akkoriban a Chrysler fennhatósága alá tartozó Lamborghinit, hogy készítsenek egy alumínium blokkot, amit belepakolhatnak az amerikai szupergépbe.

A karosszéria munkálatait 1989 őszére befejezték, decemberben már az első köröket futotta, igaz ekkor még „csak” V8-as motorral. Alapesetben már egy nyolchengeres motor is pusztító, de itt semmit sem bíztak a véletlenre, ezért V10-es került a Viper orrába. 1990-ben még a nagy Lee Iacocca is rábólintott, áldását adta a Viperre, egy évvel később már Caroll Shelby egy ilyennel vezette fel az Indianapolis 500 versenyt safety carként.

A sorozatgyártott kivitel gyakorlatilag ezzel együtt debütált is. A jármű több szempontból is érdekes volt, még ebben a szupersport kategóriában is: ajtajain kívülről nem volt kilincs, sem kulcslyuk, a tető vászonból készült, az ablakokat zipzárral lehetett nyitni vagy csukni, ahogy egy Jeep Wrangleren. Légkondi a korai modellekben egyáltalán nem volt, ezt az extrát csak később adták meg a vásárlóknak, csakúgy, mint a keménytetőt. A légzsák sem járt hozzá, mivel az rengeteg többletsúlyt jelentett volna. Érdekes mentalitás. De a Vipert senki sem azért szerette/szereti, mert olyan racionális választás.

A géptető alatt egy orbitális méretű, 8,0 literes V10-es pusztító lapult, ami 400 lóerős teljesítményre volt képes, 630 Nm-es forgatónyomatékát pedig már 3600-as fordulaton az aszfaltra szabadította. A konstrukció a Chrysler-féle LA V8-ason alapult, de a Lamborghini motorépítő műhelye sokat segített, hogy elég bivaly legyen a tízhengeres. Viszont hiába készült alumíniumból a blokk, nem sikerült valami könnyűre: 323 kg nyomta az első felfüggesztést. Ezért a legtöbb Vipert állítható sportfutóművel vásárolták meg a kuncsaftok, ez érezhetően javított az autó menetdinamikáján.

A kedvezőtlen súlyelosztás ellenére összességében nem volt egy eszeveszetten nehéz monstrum, az acélvázra üvegszálas elemeket szereltek, így csupán 1490 kg volt menetkészen. A hosszú váltóáttételek miatt a gyártó elmondása szerint fogyasztása is kedvező (ebben a kategóriában), a katalógus szerint városban 20, országúton pedig 12 litert eszik csak. Én ezeket kissé optimista becslésnek tartom, a 8 litert meg a 10 hengert etetni kell. Lehet, hogy tökéletes körülmények között tudja ezeket az értékeket, de ember legyen a talpán, aki egy ilyen vadállattal tud spórolósan menni.

Álló helyzetből 100-as tempóra mindössze 4,2 másodperc alatt gyorsult, a negyed mérföld megfutásához sem kellett több 12,6 másodpercnél, ami a mai autók között is kiemelkedőnek számít, főleg úgy, hogy a Viper csupán a hátsó kerekeit hajtotta. Viszont a gigantikus lökettérfogathoz képest csekély volt az autó végsebessége, „csupán” 266 km/órás tempót volt képes futni. Az első generáció 1995-ig volt porondon, utódja, az SR II 1996-ban érkezett.

Az ikonikus oldalkipufogókat, amelyek akár égési sérüléseket is képesek voltak okozni itt már hagyományosra cserélték, hátul középen vezették ki a frissített modellen. Talán ez volt a legradikálisabb változtatás amit eszközöltek, a formavilág mondhatni érintetlen maradt. Persze a teljesítményt tovább fokozták, hiszen muszáj, immáron 415 ló és 662 Nm állt a sofőr rendelkezésére. Emellett élhetőbbé tették a Vipert, már keménytető és lehúzható ablakok is jártak hozzá, a futóműben több alkatrészt is alumíniumra cseréltek, aminek hála 27 kilogrammal csökkent az autó önsúlya.

Ugyanebben az évben debütált a Viper GTS, vagyis a kupé változat, ami a külső hasonlóságok ellenére egy sok ponton módosított modell volt. A tetőt úgy tervezte meg Pete Brock, hogy akár bukósisakban is kényelmesen el lehessen férni benne, ezért sokan buboréknak becézték a GTS-t. Motorját 450 lóra húzták, de az extra kakaó mellé itt gazdag felszereltség is járt, legalábbis ebben a kategóriában: ebben a Viperben a légzsákok, a légkondi, az elektromos ablakok és a centrálzár is az alapfelszereltség részét képezték. Az ikonikus csíkok már ekkor is megjelentek, ezeket felár ellenében lehetett kérni. Érdekesség, hogy a GTS verziót a csíkokról is fel lehetett ismerni: azok 8 inch szélesek voltak, köztük 4 inch távolsággal.

A 2003-ban bemutatkozó harmadik generációnál nyúltak először érdemben a dizájnhoz: a Street and Racing Technology csapata frissítette a karakteres formatervet, ihletként szolgált a 2000-ben prezentált Viper GTS-R tanulmányautó. Az új SRT-10-es váltotta mindkét korábbi változatot, a V10-es motort korszerűsítették, így a lökettérfogat 8,3 literre, a teljesítmény 500 lóerőre nőtt, viszont súlya csaknem 100 kg-ot csökkent. Ez és a további 36 kg, amit a karosszérián is lefogyott kedvezően hatott a Viper menetdinamikájára, különösen a kanyarokban. Később piacra dobták az SRT-10 Coupét, ahogyan az előző generációknál is, itt is megmaradt a „double bubble” tető, a motor pedig további 10 lóerővel erősebb lett ebben a változatban.

Utódja 2010-ben debütált, ennek a legnagyobb különlegessége, hogy tovább feszítették a V10-es határait: immáron 600 lóerőre volt képes. Ehhez viszont újból át kellett dolgozni a motort, nagyobb szelepeket, változó szelepvezérlést, módosított kipufogót kapott, aminek köszönhetően 300-zal magasabb fordulatszámra volt képes, mielőtt leszabályozott. A munkálatokban a McLaren és a Ricardo Consulting Engineers műhelye is segédkezett, a motorvezérlőt pedig a Continental biztosította. Csupán két évig gyártották ezt a generációt, de még így is megragadta a lehetőséget, hogy bizonyítsa kiválóságát: a legvérmesebb ACR Viper 7 perc 22 másodperc alatt ért körbe a Nordscheifén, ami korabeli rekordnak számított.

A következő kiemelkedő megújulásra 2013-ig kellett várniuk a rajongóknak, ekkor mutatkozott be az eddigi utolsó Viper, VX kódjellel. A recept változatlan maradt, viszont végre a dizájnhoz is markánsabban hozzányúltak. Kecsesebb lámpákat és finomabb vonalakat rajzoltak az új modellnek, illetve igyekeztek minden téren hatékonyabbá tenni az ekkor már tekintélyes múlttal rendelkező vadállatot.

Szerencsére itt is megmaradt a hatfokozatú kézi váltó, ami egy igazi nirvána lehetett a 8,4 literes, 640 lóerős V10-essel párosítva. Egy tapasztalt sofőr akár 3,5 másodperces 0-100-at is ki tudott  hozni belőle, de normális használatban a 813 Nm-nek hála, valószínűleg nem kellett sokat váltogatni. 334 km/órás végsebességével pedig bármelyik szupergép mellé bátran odaállhatott!