Meghülyültem. Na nem azért, mert vettem egy veterán autót. Ez sokakkal megesik, aztán vagy használják nagy megelégedésükre, vagy felújítják, és csak időnként veszik elő a garázsból. Létezik még az a szintén nem ritka eset, hogy előbbi kettő verzió nem jön össze, és egy életre megutálják a régi autókat. Erről majd egy másik alkalommal írok hosszabban. Most viszont egy egészen ritka esetet mutatok be nektek: amikor a veteránt az előző tulaj veszi vissza tőled.
Én nagyon szerencsés voltam. 2001 környékén kezdtem azzal a gondolattal játszani, hogy kéne venni valami régi autót (nem baj, ha Mercedes) – harmincéves voltam ez idő tájt. Aztán 2004-ben vettem meg az elsőt, de nem Mercedest. Ez azonban korlátozottan volt alkalmas hétköznapi használatra, és féltettem is, ezért következő évben megvettem a másodikat is, amely már hétköznapi járós lett, lesz majd ebből is egy külön sztori. Újabb egy év eltelt és harmincöt éves érett fejjel elérkezett a pont, amikor megtetszett nagyon az Opel Kadett. Minden racionális érv ellene szólt, itt kezdődött tehát a végleges elhülyülés.
Szimpatizáltam ugyan a típussal, volt is egy tízéves E (csepp) Kadettom 1996-ban, amit imádtam, egy barátomnak pedig szintén a kilencvenes években volt egy, igaz kevésbé vonzó dízel D (szögletes) Kadettje. Kellemes emlékem tehát akadt bőven, de nem erről a króm lökhárítós, hátsókerék-hajtásos még korábbi Kadett C modellről, amire elkezdtem vágyni. Egy árva emlékképem sincs gyerekkoromból, hogy akár az utcán láttam volna ilyen autót, de tetszett. Nagyon. Ne kérdezd, miért! Jamaica-sárga volt, talán ezért. Különösen vonzódom a sárga (veterán) autókhoz.
Sok előtanulmányt nem folytattam a vásárlás előtt, általában egy autó formájába szeretek bele és ott el is dől minden. Annyit azért érdemes tudni a típusról, hogy ezer köbcentis motorral is szerelték az alapkiviteleket. Ehhez képest az általam kinézett modell nagyobb, 1,2 literes volt, és Luxus (L) kivitel: gazdagon díszlécezett kívülről és az utastérben is, valamint kesztyűtartót és különleges sport acélfelniket kapott.
Rengeteg karosszéria-változatban gyártották ezt az Opelt, az én négyajtós limuzinomon kívül létezett még kétajtós limuzin, kupé (ezek ma a legkeresettebb modellek és egyben a legszebb formájúak is), szintén kétajtós, rövidebb, csapott hátú City-kivitel és kétajtós kombi is. Az Aero-kivitelek a kétajtós limuzinok karosszériáját kapták, az ajtókeretek megtartásával. Tulajdonképpen „félkabrió”-nak nevezhetnénk ezt a variánst. A kínálat csúcsát az Aero kivitel mellett a kupé karosszériájú 1,9/2,0 literes motorral szerelt GT/E-k és Rallye-k jelentették.
A négyajtós limuzint 55 lóereje nem teszi kifejezetten gyorssá. Itt azonban érdemes egy percre eltűnődni az összehasonlítás kedvéért. A korabeli Ladáknak ugyanekkora motorja volt, hasonló teljesítménnyel, ugyanakkor menetkész tömegük alulról súrolta az egy tonnát (955 kg), míg a kis C Kadett csak 765 kilogramm, így már mindjárt sokkal fürgébbnek tűnik. A másik kézenfekvő összehasonlítás, az épp az autóm gyártási évében (1976) bemutatott Mercedes-Benz W123, melynek legelterjedtebb kétezer köbcentis dízel változata kezdetben 55 lóerővel büszkélkedhetett, miközben a jármű tömege közel duplája a Kadetténak (1375 kg).
Felhívtam az eladót, elutaztam Mohácsra, élőben is nagyon tetszett a kis Opel, megállapodtunk a tulajjal, és hazajöttem. Következő héten vonatra ültem, és Zsolt már a Kadettemmel jött elém a pályaudvarra. Azt is megtudtam, hogy az 1981 óta Magyarországon lévő példány előző gazdája munkaeszközként használta, asztalosként azzal hordta a faanyagot is, ezért volt vonóhorog az autón, amit leszerelve ugyan, de megkaptam a vásárláskor.
A felkínált tartalék motorblokkot viszont nem kértem, mert nem tudtam volna hova tenni, és egyébként is, a gyári motor kifogástalanul működött, így minden probléma nélkül hazajöttem vele. Ötszázezer forintot fizettem érte, ami akkoriban sem volt eget rengetően sok pénz, ma nagyjából két milliónak felelne meg.
A korábbi karosszériajavítások helyén keletkezett elszíneződések jelentették a legnagyobb szépséghibát, amelyek az autó több elemét érintették. Rozsda semmi és a beltér is kifogástalan volt. 113 ezer megtett kilométer után, még az eredeti szervizkönyv is ott volt a jobb oldali A oszlopon található zsebben, ahol a korabeli Opeleken mindig, pedig ez az autó ekkor volt épp harminc éves. Elégedett voltam legújabb szerzeményemmel.
Néhány héten belül egy szerencsés véletlennek köszönhetően eladtam az addig használt Mercedest, így napi járós lett a frissen szerzett Kadettból, amit zokszó nélkül tűrt, bár szinte csak jó időben mentem vele akkoriban, 2006 nyarán, és mindössze néhány kilométerre laktam a munkahelyemtől. Persze még a Merci eladása előtt béreltem egy újabb garázst, ami már önmagában komoly logisztikát igényelt. Nem beszélve a most már három tagúra duzzadt autópark karbantartási és egyéb teendőiről. Ősszel természetesen vennem kellett egy újabb (nem veterán) autót, mert azért a veteránokat mégse akartam hóban-fagyban használni.
A következő évre a Kadett fényezésének javítása volt tervben, elsősorban az elszíneződések miatt. A tetején még gyári volt a fényezés, ezt szerettem volna megőrizni, és csak az övvonalig újrafényezni. Erről hosszas győzködés után lebeszéltek a fényezők. Egyrészt, sok költséget nem lehetett volna spórolni a tető kihagyásával, de fontosabb gond volt, hogy nem tudtak semmilyen színkódra bukkanni, ezért a harminc éves fényezéssel így is, úgy is akadt volna színeltérés. Meggyőztek, hogy fújjuk át az egészet és igazuk is lett. Valóban volt árnyalatnyi színeltérés az eredetihez képest, de mivel az csak az ajtók és a küszöbök belső oldalain maradt meg, szinte észrevehetetlen volt. Ezenkívül megúsztam a teljes szétszedés-összerakás anyagi terhét is, de ami ennél fontosabb, nem kellett megbontani szinte semmit a külső díszlécek levételén kívül. Ezzel elkerülhető lett az összeszerelés közben és után jelentkező összes probléma a patentok, csavarok pótlásához kapcsolódóan, majd pedig az újbóli használatba vételnél jelentkező különböző zörgések, hiányosságok. Egy bontatlan, eredeti autónál semmi sem lehet jobb.
Ezután jött néhány apróság felújítása, pótlása. Új tetőkárpit, szétvágott kalaptartó és csomagtér padlólemez pótlása, eredeti Opel rádió visszahelyezése és rákötése a műszerfalban lévő (egy darab!) eredeti hangszóróra.
Közel tizenöt év gondtalan használat következett, közben számtalan ügyességi veterán versenyen és veterán kiállításon is részt vettünk az Opellel, alkalmanként több száz kilométert is megtéve. Soha, egyetlen műszaki hiba nem fordult vele elő ezeken a túráinkon. Mint minden viszonylag kicsi, rövid tengelytávú és alacsony építésű autó, rendkívül mozgékonyan, élvezetesen falta az utat. Ami azonban az előnye ezeknek a fürge kis autóknak, az egyúttal a hátrányuk is. Ezt a rossz minőségű úthálózat okozza. Minden keresztirányú úthiba megdobja az autót, a viszonylag rövid rugóútjai miatt pedig a fülnek is néha fájdalmas felütéseket okoznak a kisebb kátyúk is.
2010-ben aztán megkapta a nemzetközi veterános szövetség elvárásainak is megfelelő FIVA-minősítést. Ehhez elsősorban az alját raktuk rendbe esztétikailag, különös tekintettel a futómű alkatrészeire, gömbfejekre, porvédőkre és egy vékony átlátszó viasz réteget is kapott a korrózió megelőzésére az eredeti kinézet megtartásával. Ezt követően történt még egy-két apró módosítás az autón, elsősorban a saját ízlésemnek megfelelően, a sportosságot hangsúlyozandó ekkor kapott egy vastagabb fogású felújított, de korabeli Opel sportkormányt és ekkor kerültek fel a nagyobb átmérőjű szintén korabeli fehérre fényezett Mattig felnik is klasszikus mintázatú gumikkal.
A FIVA minősítés, valamint a második ötéves műszaki vizsga is lejárt tíz év után. 2020-ban a lezárások és egyéb teendőink miatt nem tudtunk nekifutni egy újabb minősítésnek és műszaki vizsgának, itt egy kényszerpihenő jött a kis Kadett életében. Így aztán 2021-ben tudtunk nekilátni felmérni, miket kellene megcsinálni az autón. Időszerűvé vált egy kisebb felújítás, elsősorban a motort és a kapcsolódó negyvenöt éves berendezéseket illetően, régebb óta jelentkezett például állandó sebességű haladásnál egy enyhe rángatás. Egy másik autó kapcsán megismert szerelő barátunk volt segítségünkre. Széthúztuk hát a blokkot, kapott négy új dugattyút, felújított szelepeket és a hengerfej elment gépműhelybe felújításra. A gyújtás rendszert és az összes tömítést is kicseréltük. A felújított karburátor is beállításra került. Új kuplungszerkezet és a közben felújított differenciálmű ment bele vissza összeszerelés után. Teljesen új kipufogó rendszert is készíttettünk az autóhoz. Átnézésre került a motoron kívül a futómű és a fékrendszer is, és ahol szükséges volt, szintén cseréltük az alkatrészeket, hogy a végeredmény közel legyen a tökéleteshez, amennyire lehetséges. Ez a felújítás nagyságrendileg egymillió forintba került és körülbelül 2 hónapot vett igénybe. Az ezt megelőző tizenöt évben is ráköltöttem már az autóra legalább ugyanennyit.
Ezen munkálatok megkezdését követően nem sokkal felhívott Róbert, aki régóta Ausztriában él, és nagyon rég szeretett volna egy ilyen típusú autót. Ezt a példányt is kiszemelte korábban a honlapunkon, de különböző családi okok hátráltatták a konkrét lépésekben. 2021-ben érkezett el az ideje, hogy felhívjon. A kérdésre, hogy mikor nézheti meg az autót, kényszeredetten válaszoltam, hogy még pontos dátumot sem tudok neki mondani, minden attól függ, mikorra sikerül a motort összerakni és a kocsit újra beüzemelni. Róbert kitartóan várt, néha felhívta a kollégámat, és érdeklődött a munkálatok állásáról, kitartásáért cserébe pedig mindig kapott egy-két fotót, illetve a motor visszakerülése után videót is.
Egy gyönyörű február végi szombat délelőttre terveztük be az ő magyarországi rokonlátogatásukkal egybekötött személyes találkozónkat és a felújított Kadett kipróbálását. Mivel Robi a családjával jött, a próbaút csak úgy jöhetett szóba, hogy nem csatlakozunk hozzájuk, ők négyen a gyerekekkel pont kényelmesen elférnek az autóban, ránk ott semmi szükség nem lesz amúgy sem, mi addig szerelő barátunkkal átbeszéljük a még esetlegesen fennmaradt tennivalókat a felújított motorral. Négy vigyorgó fej nézett ki a kocsi ablakain, mikor visszaérkeztek a csendes kis érdi utcában lévő műhely ajtaja elé.
Ezután egy minden részletre kiterjedő ártárgyalás vette kezdetét, mintha érzelmi szempontok nem is játszanának szerepet egy negyvenhat éves autó megvásárlásánál. Ekkor már hosszú évek óta egy általam különösen kedvelt, gyönyörűen felújított Mattig SSF típusú korhű felni szett volt az autón szintén korhű Vredestein Sprint Classic gumikkal szerelve. Kevésbé tájékozottak kedvéért ez azért lényeges, mert ha ezt a szettet most meg akarod venni ilyen gumikkal, akkor körülbelül 1500 eurót kell rászánnod.
Robi mindenképp új, négyévszakos gumikat szeretett volna felszereltetni az osztrák műszaki vizsga előtt, ezért okozott a felnikérdés egy kis fejtörést. Természetesen nem múlhatott ezen a megállapodás, itt már mindenkinél előjöttek érzelmi szempontok is. Nálam tizenhat éve volt az autó – soha semelyik elődjét nem tartottam meg ennyi ideig –, Robi pedig évek óta tervezgette a vásárlást. Egymás tenyerébe csaptunk.
Elkezdtem neki mesélni, hogy mit tudok a Kadett múltjáról, annak alapján ahogy az előző tulaj, Zsolt elmeséléséből emlékeztem rá. Épp ott tartottam, hogy Zsolt kitől vette vette meg, de Robi közbevágott, hogy ne mondjam tovább, tudja a sztorit, ő adta el az autót Zsoltnak 2003-ban, hat év használat után. Őszintén szólva rendkívüli módon értékeltem a kitartását, amíg elkészültünk a felújítással, de közben kicsit mindig csodálkoztam is rajta. Ez az új információ sok mindent megmagyarázott.
1997-ben került hozzá az akkor éppen tizennyolc éves Opel, amely ekkor már jó régen, egészen pontosan 1981 óta Magyarországon volt egy ismerősénél, aki viszont előzőleg örökölte, de az autó szinte csak letakarva állt a garázsban. Mivel a nyolcvanas évek Magyarországán óriási értéket képviselt egy újszerű nyugati autó, ez egyáltalán nem volt ritka eset. Robi csak sóvárgott utána, aztán mégis sikerült hozzájutnia és egészen 2003-ig használta, feleségének is ezzel kezdett udvarolni mielőtt végül megvált tőle. Aztán eladta Zsoltnak, akitől én vettem később, innentől már ismert a sztori, így tehát az Opel körbejárt.
Körülbelül tíz évvel később, 2013 környékén kezdett nyomozni az autó után, felmerült benne a gondolat, hogy ha a nyomára bukkan, esetleg visszavásárolná. Az én autómra rá is bukkant, mert több cikk is született róla korábban. Az ezekben szereplő képeken már a veterán minősítéskor kapott OT-rendszám volt látható, így nem volt egyértelmű a helyzet. Néhány apró részletet kellett beazonosítania, hogy megbizonyosodjon: nem hasonló Kadettet talált, hanem egykori kedvelt autóját.
A korábban említett vonóhorog visszajelzője a műszerfalon, egy utólag beszerelt pici lámpa a csomagtérben, és a csomagtérfedél belső oldalára még valószínűleg 1976-ban felragasztott, a Borussia Mönchengladbach focicsapatának sikereit megörökítő matrica jelentették a teljes bizonyosságot. Ez utóbbit annak idején szándékosan tartottam meg, a kocsi történetének részeként. Milyen jól tettem.
Tizenhat év alatt kiélveztem, amit lehetett, így nem volt rossz érzés elengedni a nagy történetű Opel Kadett kezét. Mivel előző-új gazdájának korábban csak hat év jutott az örömből, a kézfogás után még legalább tíz év boldog használatot kívántam neki, de ellentmondást nem tűrően mondta, hogy annál biztos több lesz, soha nem fogja még egyszer eladni az autót...
