2019. december 28. | 13:44

A legjobbak és a legrosszabbak.

Vannak olyan autók, melyeket nem erre a célra szántak, valahogy mégis a versenypályán kötöttek ki. Ez néha váratlan sikerrel végződött, alkalmanként pedig csúfos bukás lett az eredmény. Ebben az összeállításban szeretném bemutatni a legjobbakat és a legrosszabbakat, méghozzá időrendi sorrendben.

Austin Seven – 1923

Az Austin dobta piacra az Egyesült Királyság első megfizethető autóját 1922-ben. A „Seven” névre keresztelt modell a következő évben mutatkozott be versenykörülmények között. Egy kétüléses, nyitott versenyautóról van szó, mely első alkalommal Brooklandsben indult egy húsvét hétfőn megrendezett futamon. A volán mögött Arthur Waite kapitány ült, aki egészen az otthonáig vezette az autót, egészen 305 kilométert megtéve.

Az Austin Sevent később nem is látták, viszont inspirációt jelentett számos autógyártó számára, beleértve a Lotust is.

Iso Isetta – 1954

Ez az autó volt a BMW Isetta előfutára, mely elsőként vágott neki az 1954-es Mille Miglia közúti autóversenynek, majd 22 órával, 10 perccel és 2 másodperccel később és 1000 mérföld megtétele után az utolsó, 177. helyen ért célba. Viszont legalább teljesítette a versenyt, ez ugyanis nem mindenkinek sikerült.

Az Isetta motorja egy 236 köbcentis, 9,5 lóerős, kétütemű erőforrás volt. A versenyen Domenico Stragliotto és Adolfo Montorio kormányozták a gépet, ami minden volt, csak erőteljes nem. Az olasz közönség azonban hamarosan a szívébe zárta a Fiat 500-ast, az Isetta pedig maradt a BMW játékszere.

Citroën 2CV – 1955

A Citroën 2CV első megmérettetése az 1955-ös Mille Miglia volt, ahol négy „kacsa” állt rajthoz az 1000 mérföldes viadalon. Legtöbbször a 24 órás, hosszútávú versenyeken szerepeltek Európában.

Az Egyesült Királyságban 1989 után kezdtek lelkesedni a 2CV iránt. A modern változat 65 lóerőt képes kipréselni a 602 köbcentis motorból. A BMW motorral felszerelt autók képesek akár 130 lóerőre is.

Messerschmitt Tg500 – 1961

Ken Piper a brit autóversenyzés egyik kevésbé ünnepelt hőse. Ő volt az, aki sikerre vezette a Messerschmitt Tg500-ast a hatvanas évek elején. Az 1961-es modellt sprintversenyeken és hegyi versenyeken használták.

A Tg500 494 köbcentis kétütemű motorját a hátsó tengely felett helyezték el, ezzel is javítva az autó tapadását. A Messerschmitt KR 200-as modell korábban 22 nemzetközi sebességrekordot állított fel 1955-ben, méghozzá 24 órán belül. Az átlagsebesség 102 km/h volt.

Corvair Stinger – 1966

Ahogy sok másik versenyautó ezen a listán, a Corvair Stinger is szükségből vált azzá. Don Yenko ugyanis nem tudott lépést tartani a Shelby Mustangokkal a Corvette volánja mögött, így épített egy olyan Corvairt, mely képes volt erre. Az igazi vonzerőt a hathengeres motor alacsony súlypontja jelentette. Yenko összesen 100 ilyen autót épített 1965-ben, melyek megfeleltek a sportautó kategóriának. Ehhez többek között el kellett távolítani a hátsó üléseket.

Első versenyén, 1966 januárjában az összetett második helyén végzett, majd Jerry Thompsonnal a volán mögött megnyerte a Közép-Amerikai Divízió Bajnokságát. Összesen 185 példány készült ebből az autóból.

Mercedes 300SEL 6.8 Red Pig – 1969

„Roten Sau” – vagyis „vörös disznó” – nem éppen a leghízelgőbb becenév egy versenyautóra. A Mercedes 300SEL 6.8-at viszont kiválóan jellemzi. Semmi szerénység nincs benne, főleg a hatalmas, 420 lóerős V8-as.

A „vörös disznó” egy makaói hatórás versenyen mutatkozott be. Az autó 56 litert fogyasztott és szinte ette a gumikat, ami némi nehézséget okozott. A Mercedes igazgatótanácsának tagjait nem igazán nyűgözte le a gép, így eladták azt AMG-nek, ahol tovább fejlesztették. Eric Waxenberger közreműködésének köszönhetően rajthoz állhatott a Nürburgringen és Spában is.

Jaguar XJ12C – 1976

A Jaguar XJ12C versenyprogramja sokkal többre is vihette volna, ha megfelelő finanszírozást és támogatást kap. A Broadspeed Engineering összesen két példányt gyártott a Túraautók Európa-bajnokságára.

Sajnos az autó sokat fogyasztott, gyorsan koptatta a gumikat, és rendkívül megbízhatatlan volt, még Derek Bell és Andy Rouse pilóták tehetsége is kevés volt. 1977-ben aztán lefújták a projektet, mivel nem sikerült szállítani a kitűzött eredményeket.

Mercedes 450 SLC – 1978

Az elegáns Mercedes 450 SLC egészen más célzattal készült, elég sokkoló volt látni, hogy az Argentínán átívelő Rally Vuelta a la América del Sud versenyen indultak vele. Ez egy 18000 mérföldes verseny, ahol az SLC rendkívül jól teljesített, ugyanis az automata váltó és a 230 lóerős 4.5 V8-as egészen a győzelemig repítette a brit Andrew Cowant.

1979-ben aztán egy 5.0-ás motort szereltek be, a teljesítmény pedig 290 lóerőre emelkedett. Az Elefántcsontpartban megrendezett Bandama Rallyn a finn Hannu Mikkola nyerni is tudott vele. Ennek hatására a Mercedes elindult az 1980-as Rali Világbajnokságon, ezúttal egy 400 lóerős géppel. Ez volt a Mercedes egyetlen próbálkozása ebben a sorozatban, soha többet nem tértek vissza a rali világába.

Ferrari 308 Group 4 – 1982

A tervezők fejében meg sem fordult a raliversenyzés, 1976-ban mégis átalakították az autót erre a célra. A Ferrari kiadta a munkát a Michelotto gyárnak, akik összesen 11 darab, 400 lóerős gépet gyártottak.

A 308-asból volt egy B-csoportos verzió is, ebből összesen négyet gyártottak, 450 lóerős motorral felszerelve. A legjobb eredménye egy összetett második hely volt az 1982-es Tour de Corse versenyen, ahol Jean-Claude Andruet volt a pilóta. Lehet, hogy a Ferrari nem tudta megemészteni, hogy Jean Ragnotti Renault 5 Turbo versenyautója megelőzte őket, ezért soha többé nem tértek vissza ebbe a kategóriába. Talán jobban is tették, hogy a Forma-1-re összpontosítottak inkább.

Rolls-Royce Corniche – 1981

Elsőre ránézésre úgy fest, mint egy Rolls-Royce Corniche coupé, ám az 1981-es Párizs-Dakar ralin rajthoz állt autó sokkal inkább egy Frankenstein-féle szörnyeteg volt. A finom karosszéria alatt a Toyota Land Cruiser négykerék-meghajtása lapult, az erőforrást pedig a Chevrolet V8-asa szolgáltatta.

Ez a kombináció minden képzelet felülmúlt. Legalább annyira valószínűtlen volt, mint a neves divattervező, Christian Dior szponzorációja. A tervező – és egyben a pilóta is – Thierry de Montcorgé volt, aki tulajdonképpen egy fogadás miatt építette ezt az autót. A fogadás tárgya az volt, hogy be tudja-e fejezni a versenyt. Sikerült célba érnie, annak ellenére, hogy félúton eltört a kormánymű, így Montcorgé megnyerte a fogadást.

Citroën Visa 1000 Pistes – 1983

Akkoriban a Citroën dominanciájáról szólt a Rali Világbajnokság. A Visa 1000 Pistes azonban nem egészen erre a célra készült, pusztán az azonos nevet viselő franciaországi viadalon kívántak rajthoz állni vele. Erre az alkalomra készült egy négykerék-meghajtású, ötsebességes, 1360 köbcentis, 112 lóerős versenygép.

Az autó 189 km/h végsebességre volt képes. Összesen 200 olyan példány készült, mely a Rali Világbajnokságon részt vehetett. Ezzel a Citroën lett az első francia autógyár, mely egy 4x4-es versenyautót dobott a piacra.

BMW M3 (E30) – 1987

A BMW az E30 M3-ast versenypályákra tervezte, ám volt olyan, aki látta benne a potenciált, hogy a rali világában is sikert érhetnének el. A négykerék-meghajtású B-csoportos szörnyeteg már kimentek a divatból, így eljött az idő a BMW M3 számára. Az 1987-es Tour de Corse versenyen Bernard Béguin nyerni is tudott vele, majd az M3 ugyanabban az évben a Francia Ralin is az első helyen végzett.

A BMW M3 legnagyobb győzelme azonban a belga fenomén, Patrick Snijers nevéhez fűződik, aki az 1988-as Manx Ralin ért célba az első helyen. Snijers hatalmas csatát vívott a Ford Sierra Cosworth pilótájával, Jimmy McRaevel. A szurkolók imádták, ezzel Snijers és a BMW letette a névjegyét a raliversenyzésben.

Volvo 850 – 1994

Volvo annyira titokban tartotta az 1994-es Brit Túrautó Bajnokságra készült autóját, hogy Rickard Rydell és Jan Lammers pilóták is a legutolsó pillanatban tudták meg, hogy egy kombiról van szó. A kombi kivitelt egyrészt az aerodinamikai tulajdonságai, másrészt pedig a hatalmas felhajtás miatt választották.

Az Egyesült Királyságban összesen 850 példányt gyártottak, a szabályoknak megfelelően egy 2.0 öthengeres, 290 lóerős motorral. A maximum fordulatszám 8500, a motorhang lenyűgöző. Ez az autó használt először katalizátort a BTCC mezőnyében.

Honda Civic Tourer – 2014

A Volvo sokkoló kombija után húsz évvel a Honda ugyanazt a trükköt alkalmazta a Civic Tourer rajthoz állításával. A Civic alapvetően egy városi autó, ezt a Civicet viszont a Team Dynamics tervezte, a versenyzéshez pedig kellett egy 300 lóerős, 2.0 motor. Ha ez a teljesítmény nem lenne elég meggyőző, hozzátennénk, hogy az autó 406 Nm nyomaték leadására is képes. Ehhez még hozzájönnek az AP Racing fékek, és a Penske-felfüggesztés.

A Civic Tourer első győzelmét Gordon Shedden pilótával a volán mögött aratta, a Donington parkban, a Brit Túrautó Bajnokság 2014-es idényének 2. fordulójában. Shedden még két futamot nyert meg abban az évben, csapattársa, Matt Neal is betett egy győzelmet a közösbe.

Toyota Prius – 2016

A fenébe az alacsony fogyasztással és a környezetvédelmi szabályokkal: ez a Toyota Prius az autóversenyzés szolgálatáért született! Egy bizonyos dátum előtt gyártott autók számára a Japán Automobil Szövetség szabályai lehetővé tették a motorok korlátlan fejlesztését, a Prius pedig elfogadta a kihívást.

A Toyota egy 3.5 literes RV8-K motort pakolt be, méghozzá a karosszéria lehető leghátsóbb részébe. A teljesítményt érintő mutatókkal kapcsolatban nem sokat árult a Toyota Racing Development. Annyit tudunk, hogy a szabályoknak megfelelően a hibrid hajtóegység is megmaradt, amit azonban a jobb súly-erő eloszlás miatt áthelyeztek az utaslábtér alá.

Jaguar F-Type – 2018

Az autót a vállalat 70. évfordulójára, valamint az XK120 emlékére építették. Ian Appleyard pilóta három egymást követő Alpesi Ralin állt rajthoz a 2 literes motorral felszerelt versenygéppel.

A Jaguar ráment a súlycsökkentésre, az autó kapott egy teljes bukókeretet, és minden átalakítást elvégeztek, hogy megfeleljenek a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) elvárásainak.