2018. október 19. | 15:51

Az autó, ami megmutatta, ki áll a tápláléklánc csúcsán. Az autó, aminek a nevét rettegték az angolok. Az autó, amire mindenki könnyes szemmel emlékszik vissza.

köbcenti a múlté, bármennyire is fájó ezt kimondani. Nem éri meg hatalmas lökettérfogatú motorokat előállítani a gyártóknak, mert a környezetvédelmi előírások úgyis elgáncsolják őket. Meg hát évek óta tart a társadalom agymosása, hogy aki nagymotoros kocsit vesz az maga az Antikrisztus, rosszat akar a világnak, a fókabébiknek és az összes sarkkörön élő cuki szőrös állatnak.

Persze a klímaváltozás és a fenntartható fejlődés szempontjából elengedhetetlen, hogy alkalmazkodjon a fogyasztói társadalom, ezt nem vitatom, de autórajongóként fáj, hogy végig kell néznem, ahogyan legendás „fajok” halnak ki, vagy alakulnak át lényegesen kisebb, turbóval megfújt steril hajszárítókká. Ilyenkor egyik szemem sír, hogy ennél már csak rosszabb lesz, a másik viszont nevet, hogy nekem még megadatott, hogy láthattam/hallhattam ilyen bestiákat teli torokból üvölteni.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

A hengerűrtartalom nagy általánosságban két kategóriában igazán meghatározó: az izomautók és a luxuslimuzinok esetében. Az előbbinél gyönyörűen kibontakozott az amerikai

„MI VAGYUNK A LEGNAGYOBB ÉS LEGERŐSEBB ÉS LEGKIRÁLYABB HATALOM A VILÁGON”

mentalitás, az utóbbinál a majomkodás helyett presztízsértéket képviselt, hogy hány liter folyadékot lehetett a hengerekbe önteni. Ez 40 éve is így volt, most is így van.

Ha visszatekintek a 60-as évek végére, 70-es évek elejére, a luxusautók állóvizében két nagy hal úszkált: a Rolls-Royce és a Mercedes. Mondhatnám, hogy ez most is így van, de túl sok A8 fan és 7-es BMW rajongó ugrana a nyakamnak és akarná kitépni a gigámat, úgyhogy inkább nem teszem.

A Rolls-Royce Phantom VI 1968-ban mutatkozott be, egy klasszikus értékeket hirdető cirkáló volt a felső tízezer számára, ami magastól tett a modern világ vívmányaira, töménytelen mennyiségű csillogó fával és illatos bőrrel akarta elkábítani a benne ülőket, és meggyőzni őket arról, hogy külvilág és konkurencia nem létezik.

Ha netalántán kétség merült volna fel efelől a dölyfös tulajokban, idegesen felütötték a gyári Rolls-Royce brossurát - ami már szamárfülesre volt hajtva a motorismertető oldalánál - és hangosan felolvasták a hengerűrtartalom adatot: 6,75 liter. Gyöngyöző homlokukat végigtörölték díszzsebkendőjükkel, majd látszatnyugalommal dőltek hátra a recsegős bőrfotelben és gyújtottak ráncoktól redős arccal egy jóféle szivarra: „még mindig az enyém a csúcs.”

Aggodalomra egészen 1975-ig nem volt okuk, hiszen német nemezisük kínálatában 6300 köbcentinél nem találtak nagyobbat a vevők. Ebben az évben azonban a stuttgartiak bemutatták háború utáni legnagyobb motorral szerelt szériaautójukat, a 450SEL 6.9-et. De nem szaladok ennyire előre.

A W116 kódjelű Mercedes volt az első csúcsterméke a csillagos márkának, amit már ténylegesen S-osztálynak neveztek. Már elődje bemutatása után egy évvel, 1966-ban megkezdték a fejlesztését, semmit sem bíztak a véletlenre. Szakítottak a már fogalommá vált „állólámpás” dizájnnal, és egy új arculatot vezettek be a 116-ossal, Friedrich Geiger (aki a sirályszárnyas 300SL-t is megálmodta) kezének utolsó munkája volt a fekvőlámpás Sonderklasse. Ez a dizájnirányvonal több, mint 25 évig meghatározta a stuttgartiak luxusautóit, gyakorlatilag az 1998-ban bemutatott W220-asig kitartott. Tudod, a bálna utáni S-osztályig, amit mindenki imád szapulni.

A rajongók, a konkurensek feszült figyelemmel várták a bemutatás napját, hiszen a W108-as után magasan volt az a bizonyos léc. A rosszakarók hátán valószínűleg csak úgy futkosott a hideg, amikor 1972 szeptemberében felvillantak a reflektorok és megszólaltak a hangfalak:

„Ladies and gentleman, the new Mercedes S-class.”

A hatalmas tepsi vonalvezetése jóval maszkulinabbra sikerült elődjénél, az elegancia mellett már a dinamizmust is bele lehetett látni a kasztni formájába. Debütáláskor még csak háromféle erőforrással volt elérhető: a 280S, 280SE és 350SE. A sorhatos benzines Solex karburátorral volt a belépő, a stuttgartiak szerint a 160 lóerős teljesítmény már elegendő volt a nagy test mozgatásához.

Ennek az egységnek a Bosch D-Jetronic injektorral megbolondított változata már 185 lovat mozgósított, de a fent említettek közül mégiscsak a 3,5-es V8-as volt a legcsábítóbb. Már az előző generációban is jó szolgálatot tett, ha nem is volt lényegesen erősebb (200 LE) hathengeres társainál, karaktere jobban passzolt a nagy luxuslimuzinhoz.

Fél évvel később, 1973-ban bővült a kínálat egy igazi csemegével, az új csúcsot a 4520 köbcentis M117-es V8-as jelentette. 225 lóerős volt alapkivitelben, bizonyos országokban az érvényben lévő szabályozások miatt 190 pacit tudott, a svéd piacon EGR szeleppel 200-at.

Az S-osztály addig sem volt éppen kicsi, de a 450SEL-nél további 10 centit rádobtak a hosszra, így már meghaladta az 5 métert. A bőséges helykínálat mellé módosabb belsőt is kínáltak, a sima szövetkárpit helyett már plüsst és bőrt is lehetett kérni. Sajnos ugyanebben az évben beütött a nagy olaj-krach, ezért gazdasági megfontolásból kénytelenek voltak a 280-asból is kiadni Lang-változatot.

A W116-os S-osztály azonban nem a hosszított hathengeres miatt vált ikonná, hanem az abszolút csúcsváltozata írta bele a történelemkönyvekbe. A 450SEL 6.9 az 1974-es Genfi Autószalonon mutatkozott be, majd egy évvel később vált elérhető a vásárlók számára. Limitált szériaként érkezett, ezzel kívánták még exkluzívabbá tenni a zászlóshajót, mindössze 7380 darab készült belőle a modellciklus alatt. A második világháború utáni Mercedesek közül messze ebben dolgozott a legnagyobb motor: egészen pontosan 6834 köbcenti és nyolc henger lapult a géptető alatt.

Az M100-as blokk ebben a változatában 286 lóerővel és egészen hihetetlen 550 Nm-es (!!) forgatónyomatékkal rendelkezett. Ma már egy 3 literes dízelből is lazán előhúznak ennyit, de 43 évvel ezelőtt egy benzines motorból…kolosszális értéknek számított!

Elektromechanikus K-Jetronic Bosch injektorral, kovácsolt főtengellyel és szárazkarteres olajozással egyértelműen a tartósság és megbízhatóság jegyében készült. Automata váltójának csupán három fokozata volt, de így is 7,4 másodperc alatt lerendezte a 0-100-as sprintet, a 2 tonnás testet egészen 225 km/h-ig repítette a katalógus szerint. A valóságban ez azonban nem így volt, ugyanis a torkos újságírók 241 km/h-t is ki tudtak belőle hozni a tesztelések során.

Ilyen tekintélyt parancsoló teljesítmény mellé Aladin repülőszőnyegét meghazudtoló menetkomfort dukált, ezt a Mercedes meg is adta a tehetős vásárlóknak. Az állólámpás légrugózását itt hidropneumatikus rendszerre cserélték, ami mindig beszintezte magát a terhelés függvényében, sőt gombnyomásra meg is tudta emelni az elejét, ha nagyobb akadályon kellett áthaladni.

Az oldalanként független felfüggesztés, az elöl dupla lengőkaros futómű és a négy tárcsafék gondoskodott arról, hogy üzembiztosan kiautózható legyen az ereje. Ezt tette próbára Brock Yates újságíró, akit a Mercedes kért fel, hogy írjon egy promotáló cikket a 450SEL-ről. Elfogadta a megkeresést, de feltételhez kötötte: a pozitív dolgok mellett, az esetleges hibákat is leírja.

Mercedesék bíztak magukban, így rábólintottak. A teszt a következő volt: indulás Manhattanből, az úti cél pedig a Road Atlantai versenypálya. Ez már önmagában sem egy kis táv (kb. 1300 km), de ennyivel nem ért véget a téma, ugyanis mindenféle felkészítés nélkül kell teljesítenie 40 kört (kb. 160 km) a pályán, nyélgázon.

Yates útja során egyetlen probléma merült fel, a CB antennát 215 km/h-nál levitte a menetszél. Road Atlantához érve belőtték a guminyomást és már küldték is fel a csatahajót a híres amerikai aszfaltcsíkra. Mindenféle hiba nélkül teljesítette a 40 kört, a szerencsés újságíró annyira komfortosnak találta a „hajszát”, hogy az egyik körben lehúzott tetőablakkal és rádiót hallgatva tolta a csillagot és így is 116 km/h-s átlaggal zárta a tesztet.

Persze, sokáig nem mert jampizni, szeme előtt baljósan lebegett a Sonderklasse vételára. Érthető, hisz akkoriban egy fullextrás Cadillac 16 ezer dollárba került, a 450SEL 6.9-ért eleinte 40 ezer, majd a modellciklus végén több, mint 52 ezer dollárt kellett leszámolni az asztalra.

Ezért a tekintélyes összegért diófa berakást, motoros tükröket, gombbal állítható ortopédiás első és hátsó üléseket kaptak a vevők, amelyek természetesen fűthetőek is voltak. Klíma? Szervó? Ne viccelj, ilyen alap dolgokra nem is térek ki külön a W116 esetében. Minden benne volt, amire a kor viszonylatában az autóipar képes volt, sőt még azon felül is. Mert a fejlődés nem állt meg a bemutatás után, az S-osztályt folyamatosan vértezték fel az aktuális technikai vívmányokkal.

A legmeghatározóbb egyértelműen az 1978-ban bemutatkozó blokkolásgátló volt. A W116 volt az első autó a világon, amibe ABS-t lehetett kérni extraként, ezzel lényegesen csökkent a féktáv és javult a manőverezhetőség satufék esetén. Megerősítették továbbá a tetőt, az oszlopokat és az utascellát, a műszerfalat végigpárnázták, az esetleges ütközés esetén a kezelőszervek deformálódtak, nem pedig a benne ülők csontozata. Az üzemanyagtankot is a hátsó tengely fölé helyezték, hogy nagyobb védelmet kapjon. Egy szó, mint száz a W116-at egy igazi mérföldkőnek számított és számít még mindig, biztonság terén.

A modellciklus végén, 1978-ban még egy fontos újítást vezettek be a stuttgartiak: bemutatták a 300SD-t, az első dízelmotoros S-osztályt a márka történelmében. Áldás vagy büntetés, ezt mindenki döntse el magában, de annyi biztos, hogy a Mercedes egy akkor még nem olyan markánsan elkülönülő célközönség igényeit elégítette ki az említett modellel. Azokét az emberekét, akik rengeteget utaznak, ezért hosszútávon fontos, hogy mennyit hagynak a benzinkutakon, viszont a maximális menetkomfortról nem hajlandóak lemondani.

A soros öthengeres dízelt a C111-es prototípusban tesztelték és reszelték tökéletesre, 112 lóerős teljesítményével nem volt egy erőgép, de nyomatékos karaktere miatt tisztességesen mozgatta a nagy tepsit 10 liter körüli fogyasztás mellett. Ilyen motorral csak az USA-ban lehetett kapni, Európa és a többi piac, csak utódjában, a W126-osban tapasztalhatta meg, milyen is egy gázolajos Sonderklasse.

A 116-os 1980-ban búcsúzott, 8 éves karrierje igazán fényesre sikeredett, 1974-ben a 450SEL begyűjtötte az Év Autója címet úgy, hogy akkor már két éve piacon volt a típus. Műszaki tartalom terén a szőnyeg szélére állította a Rolls-Roycet és az összes létező, nem létező konkurensét, megmutatta a világnak, hogyan kell egy high-tech luxusautót készíteni.

Motorjai a tartósság jegyében készültek, kulturáltságuk még mai szemmel is tiszteletre méltó. Sokan mondják, hogy ez volt minden idők legjobb Mercedese, de ez annyira elcsépelt megfogalmazás. Felmenője, az állólámpás is egy csoda volt, utódját a W126-ost, pedig még tökéletesebbre csiszolták a mérnökök. Sorrendet állítani? Lehetetlen. De akkor mi volt a W116-os? Mi volt a 450SEL 6.9? Egy státuszszimbólum, egy már-már perverz erődemonstráció, amelyben a stuttgartiak megmutatták, hogy ki trónol a tápláléklánc csúcsán.