2021. március 07. | 08:50

A Cortina kiemelkedő népszerűségnek örvendett az Egyesült Királyságban, a Ford szedánja szinte verhetetlen volt ár/érték arányban.

A legtöbb nemzetnek megvolt a saját népautója. Olaszországban a Fiat 500 igazi slágernek bizonyult, Németországban a Volkswagen Bogár vezette az eladásokat, a Keleti Blokkban meg ott volt a Wartburg, a Trabant, a Lada és még sorolhatnám. Közös volt bennük, hogy az átlagember számára is megfizethető, viszonylag olcsón, nagy példányszámban előállított gépjárművek voltak, melyek kiszolgálták a nép helyváltoztatással kapcsolatos alapvető igényeit. Az előbbi felsorolásból kihagytam Angliát, ahol a MIN uralta a kisautó kategória eladásait, de azért valljuk be, a szerény helykínálat miatt 2 főnél többen nem tudtak benne kényelmesen utazni. Aki egy kicsit komolyabbra vágyott, amibe az egész család elfér, és nem kell egy vagyont rákölteni, az jó eséllyel a Ford Cortina mellett döntött.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

Az 1960-as évek elején a Ford angliai részlege elhatározta, hogy készítenek egy négyajtós szedánt a családosoknak, amit ezerrel tudnak gyártani. A formatervvel Roy Brown Jr.-t bízták meg, aki akkoriban az Edsel szakembere volt. Megmondták neki, hogy a Morris Oxford Farina és a Vauxhall Victor vásárlókat kellene a Fordhoz csalni az új típussal, amihez a konkurenciánál csinosabb megjelenés szükséges. Roy nekilátott a munkához, a Németországban forgalmazott Taunus P4-es platformja ígéretes lett volna a projekthez, de az angolok végül elvetették csak azért, hogy megmaradjon a hagyományos hátsókerekes kiosztás.

Amikor bemutatkozott 1962-ben a Mark I-es Cortina, rögtön felkapta a brit sajtó, mivel már ránézésre is komolyabb autónak tűnt említett riválisainál. Orra egy kicsit egyszerű lett, itt látszik, hogy inkább az olcsó kategóriában játszott, de a többi része teljesen vállalható volt, a ‘60-as évek elején meg pláne. A magas tető tágas utasteret sejtetett, gyönyörű volt a kasztni oldalán végighaladó domborítás, fara pedig a legszebb fecske-dizájnokat idézi. A filigrán bódénak és a vékony lemezeknek köszönhetően a mezei Cortina súlya még a 800 kilót sem érte el! A szedán mellett készítettek még kétajtóst, később pedig kombi változatot is, ez utóbbi volt a legnehezebb 940 kilóval.

A pihekönnyű súlynak köszönhetően nem kellett nagy motort belerakni: a belépőmotor 1,2 literes, négyhengeres benzines volt, ami a korábbi 997 köbcentis Ford blokk megnövelt verziója volt. 1963-ban bejelentették a Cortina Super érkezését: itt már 1,5 literes, 61 lóerős gépezet mozgatta a kasztnit. Eleinte a csúcsot a Cortina GT jelentette 78 lóerős teljesítménnyel, de 1964 környékén debütált a Ford Cortina Lotus, amiben már korszerűbb, dupla vezérműtengelyes motor dolgozott 100 lóerővel.

Az első generációt csupán 4 évig szerepeltették, 1966-ban már következett is a váltás. A formatervezési munkát Roy Haynes vette át, akit megihletett az amerikai Ford Falcon dizájnja, így abból több részletet át is emelt az angol piacra szánt modellre. Érdekes megnézni, hogy az idő rövidségéhez képest mennyit változott a Cortina megjelenése! Sokkal letisztultabb, radikális megoldásoktól mentes a külső, kicsit a korai pony car járgányokat idézi az USA-ból. Rövidebb lett elődjénél, de szélesebb, a domborított lemezeknek köszönhetően nagyobb helykínálatot biztosított.

A Ford mérnökei rámentek a praktikumra és a minél jobb mindennapi használhatóságra: kisebb lett a fordulókör, a puhább futómű jobb menetkomfortot biztosított. Az 1,2-es motor megmaradt belépőnek, az 1,5-öst is átemelték az új generációba, de ezt nyugdíjazták először. Helyét az 1,3-as Crossflow vette át, amiből készítettek nagyobb, 1,6-ost is. Az 1967-es Párizsi Autószalonon debütált csúcsmodellként a Cortina 1600E olyan finomságokkal, mint az ültetett futómű, a kagylóülések és a mogyorófa betétek az utastérben. Az új-zélandi Ford elkészítette a saját Cortina GTE modelljét, Dél-Afrikában pedig 3,0 literes, Essex V6-ost pakoltak a géptető alá. 1967-ben a Cortina volt a legnépszerűbb új autó az Egyesült Királyságban.

A harmadik generáció külseje még inkább az amerikai kocsik dizájnját idézte, de nem csak az angolokat ragadta magával az USA-style: a németországi Ford Taunus sem tért el tőle nagyon a formatervet és a műszaki tartalmat tekintve. A rokonságot a nevében is hordozta: TC (Taunus Cortina) Mark III. Hossza megegyezett az elődmodellével, de 10 centivel szélesebb lett annál, a tengelytávot 76 mm-rel megnövelték, így némileg nőtt a lábtér.

Az elöl immáron oldalanként dupla lengőkaros futómű krémes suhanást biztosított a Ford slágertermékének, az 1,3-as és 1,6-os Crossflow motorok mellé már megjelentek a Pinto blokkok 1,6-os és 2,0 literes változatban. Európán kívül más gépezetek kerültek bele: érdekesség volt Dél-Afrikában a 2,0 literes Essex V4-es, illetve Ausztráliában a 4,1 literes, soros hathengeres Falcon erőforrás. Az elődjeihez képest tovább forgalmazták, 1970 és 1976 között szerepelt a palettán a Mark III-as Cortina. A különleges dizájn évei itt értek véget a típusnál.

Az 1976-ban érkező negyedik széria rendelkezett a legsemmitmondóbb formatervvel, Uwe Bahnsen vélhetően nem ezzel a munkájával vált híressé. A vonalzóval rajzolt Cortina lehet, hogy szürkére sikeredett, de ez nem vetette vissza a modell népszerűségét, a flottás járműveknél továbbra is az egyik kedvenc választás volt. Fontos megemlíteni, hogy a Taunus és a Cortina ekkor már csak nevében különbözött, műszaki tartalmat tekintve szög egyforma volt a két autó. A hatalmas üvegfelületeknek köszönhetően világosabb és szellősebb érzetet keltett az utastér, a Ford állítása szerint 15%-kal több az üveg és 40százalékkal jobb a kiláthatóság az elődhöz képest.

Itt már a Ghia változat jelentette a csúcsot, motorok szempontjából pedig a Cologne V6-osok 2,0 és 2,3 literes hengerűrtartalommal. A hathengeresek finom járáskultúrával és nyomatékos karakterrel ajándékozták meg a tulajokat, de fenntartásuk költségesebb volt, illetve ezek sem voltak sportautók. A modellciklus vége felé népszerűségük esni kezdett, érdekes, hogy manapság ebből a szériából létezik a legkevesebb, mivel nagyrészük menthetetlenül szétrothadt, vagy lezúzták valami roncsderbin.

Az utolsó Cortina, a Mark V nem is volt igazán egy teljesen új modell, inkább egy komolyabb ráncfelvarrásnak mondható. Megváltoztatták a lámpákat, szélesebb lett a hűtőmaszk, nagyobbak lettek az indexek, a Ford állítása szerint így jobb lett az autó légellenállása, de az elsődleges célja véleményem szerint az volt a gyártónak, hogy jobban illeszkedjen az aktuális dizájnba, amit az első szériás Fiesta, a III-as Capri és Escort képviselt. A 2,3-as V6-os elektromos gyújtást és 8 extra lóerőt kapott, 108 helyett már 116 lóerő mozgatta a karosszériát. Nem váltották meg a világot a Ford mérnökei az 5. szériánál, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy 1981-ig vezette az eladási számokat az Egyesült Királyságban. A konkurencia egyre erősebb próbálkozásai után, 1982-ben végleg elengedték a Cortina kezét, egy Vauxhall Cavalier, egy Opel Ascona vagy épp egy Volkswagen Passat ekkor már modernebb volt minden szempontból. 20 éves pályafutása alatt a Cortina igencsak szép karriert futott, kiemelkedő népszerűsége miatt még ma is szép emlékeket fűznek hozzá az angolok.

Amennyiben érdekel a Cortina egyik leszármazottja, a Mondeo modell, nézd meg ezt a bemutatót!