Az utolsó V8-as – Mad Max Ford Falconja

Aki látta George Miller kultikus trilógiájának első részét, az valószínűleg emlékszik arra a jelenetre, amikor Goose leviszi Maxet a rendőrség földalatti garázsába, hogy megmutassa neki a bronzosok legvérmesebb elfogóautóját, a Pursuit Specialt. A lakkfekete szörnyeteg valósággal rejtőzködik a félhomályban, egészen addig, amíg Barry, a szerelő be nem indítja Maxnek.

Felhorkan a nyolc henger, a főhőst pedig rögtön rabul ejti a Weiand kompresszor hangja és látványa, valósággal a földbe gyökerezik a sokktól. Ekkor hangzik el a trilógia talán leghíresebb sora: „ez az utolsó V8-as”. A posztapokaliptikus világban, amit a film bemutat ez képviselte talán a legnagyobb értéket, persze, hogy ezzel akarják Maxet maradásra bírni a rendőrségnél. Később, miután Toecutter és bandája megölte a fiatal zsaru családját, ellopja a garázsból a Pursuit Specialt és azzal ered a törvényen kívüliek nyomába. De, mi is volt az ikonikus elfogóautó a valóságban?

1976-ban George Miller és Bryon Kennedy nekikezdett az első Mad Max munkálatainak, mindössze 350 ezer dolláros büdzsével. Ebből 20 ezret szántak a filmben szereplő autókra és további 5 ezret ezeknek az üzemeltetésére vagy esetleges javítására. Ez az összeg már akkor sem számított kiemelkedő értéknek, így kétszer meg kellett gondolniuk, hogy mire és mennyit költenek. Viszont a rendezőben már akkor körvonalazódott, hogy a film tetőpontját egy vagány elfogóautó fogja adni, amit a főhős, Max hajt majd.

Felkérték Murray Smith-t elsőszámú szerelőnek, ő volt az, aki megvétózta az eredeti ötletet, miszerint Mustangokat kéne használni a jelenetekben, mondván, azokat túl nagy költség lenne javítani. Végül abban maradtak, hogy ausztrál piacos Fordokat fognak szerepeltetni a filmben, így vásároltak két Ford Falcon XB V8-at, amelyek rendőrségi járműként futottak és egy fehér Falcon XB GT Coupét. Az előbbiekből lettek a sima Interceptorok, amelyeket a film nyitójelenetében látni, míg az utóbbiból alakították ki a Pursuit Specialt.

A 300 lóerős, V8-as motorral szerelt Falcont a vásárlást követően szinte egyből Melbournebe szállították a Graf-X International műhelyébe, hogy elvégezzék rajta a szükséges átalakításokat. Kiadták a feladatot: az autónak feketének kell lennie, hogy a lehető legfélelmetesebb nézzen ki. Eredetileg a Chevrolet Monza front-részét kapta volna meg az autó, de menet közben kiderült, hogy Peter Arcadipane, a Ford dizájnere készít hasonló kiosztású orr-idomokat, specifikusan ehhez a márkához. A Falcon XC Concorde egy meglehetősen érdekes kinézetű autó volt, mondhatni a Falcon furgon változata, de az eleje annyira megtetszett Milleréknek, hogy döntöttek: a Pursuit Specialnak is így kell kinéznie.

Ezt követően Murray Smith és Peter Arcadipane nekiálltak, hogy befejezzék a szükséges átalakításokat. George Miller leszögezte, hogy a Weiand kompresszor egészének látszania kell, a géptető nem takarhat ki belőle egy centit sem, ezért szimplán csak a légszűrő tetejére erősítették, a szíj meghajtásáért egy egyszerű 12V-os elektromos motor felelt. Az autó oldalára 4-4 kipufogót szereltek, amelyek az autentikus kinézetért feleltek, a filmben hallható V8-as hangja sajnos nem ettől a Falcontól származik. A karosszériát üvegszálas idomokkal tették még vagányabbá, érdekesség, hogy ez volt az egyetlen példány, az első részt egyetlen Pursuit Speciallal forgatták le.

A Mad Max első részének elkészülte után még egy ideig turnéztak vele, az ikonikus V8-as kiállításával kívánták reklámozni a filmet. Ezt követően leszerelték az extra optikai elemeket, csak a Concorde front-részt hagyták meg, de az is megsérült a forgatások alatt, mivel annyira alacsonyan ült az autó. Murray később megpróbálta eladni az autót 7500 dollárért, mert rendkívül költséges volt annak tankolása (haha), de szerencsére nem akadt rá vevő. A premier és az első vetítések után hatalmasat robbant a film, így adta magát a folytatás, a Pursuit Special sorsa is pozitív irányt vett, maradt Millerék kezében.

A második részhez csak minimális változtatásokat eszközöltek a Falconon: a hátsó kerekeket, a kipufogókat módosították, az első lökhárítót leszedték és az autó farára két gigantikus benzintankot erősítettek, hogy tovább fokozzák a posztapokaliptikus feelinget. Ekkor már belefért a büdzsébe még egy fekete démon építése, amit főleg a távolról rögzített és a kaszkadőrös jelenetekhez használtak, az eredetit továbbra is a közeli, illetve az utastérben felvett snittekhez alkalmazták. Amikor a Road Warriorban felrobbant Max legendás autója a rajongók egyként gyászolták, fel voltak háborodva, hogy kedvencük eltávozott az „élők sorából”.

Ekkor még nem tudták, hogy csak a másolatot áldozták be a rendezők. Igaz, az eredetinek sem szántak sokkal kegyesebb sorsot: meg akarták semmisíteni, de az új tulajdonos képtelen volt megtenni. Tovább akart adni rajta, de most sem sikerült, így a stáb egyik tagja vitte haza a Pursuit Specialt, majd pedig a kertjében rohasztotta éveken keresztül. Egyre többen keresték az „eltűnt” démont, majd végül Bob Fursenko, egy fanatikus Mad Max rajongó lelte meg, aki később a Franklin Side Crash Restorers műhelyével kooperálva rendesen restaurálta a Falcont. Ezt követően még több alkalommal is gazdát cserélt a gépezet, végül a Miami Auto Museumban kötött ki Floridában, ismét elég lepukkant állapotban.

Ugyan feltűnt pár perc erejéig a legújabb részben is (Fury Road), de az már nem igazi Mad Max. Nem csak Mel Gibson hiányzott a vászonról, teljesen megváltozott a film alapkoncepciója és megvalósításának módja is. Míg az eredeti egy kis költségvetésű, faék egyszerűségű sztorival megáldott, nyers és a maga módján brutális alkotás volt, addig a Fury Road egy erőszakosan túlcicomázott, bazári elemekkel teletűzdelt cirkusz volt, így arról inkább nem is ejtenék további szót. Az igazi fanok számára a Pursuit Special a Road Warriorban elpusztult, viszont két rész is elég volt ahhoz, hogy történelmet írjon, és még közel 40 év távlatából is úgy emlékezzenek vissza rá, mint Hollywood és a filmipar legvagányabb autójára!