2019. augusztus 18. | 18:50

A 80-as években a Mitsubishi még a Galant VR-4-el képzelte el jövőjét a raliban, az EVO felmenője 14 éven keresztül képviselte a márka (egyik) csúcsát!

Valamikor a 80-as években a Mitsubishi elhatározta, hogy növelni fogja a márka presztízsértékét, egyértelműen ki akartak törni a „szürke átlagautó” skatulyából. A megoldást abban látták, hogy beszállnak a motorsport valamelyik ágazatába, majd nevet szereznek a szakmában, így kialakul egy Mitsu-kultusz és övék lesz az örök üdvösség. Ha visszatekintesz az elmúlt évtizedekre rájössz, hogy bizony sikerült nekik: a Pajero terepjárók meghatározó szereplőivé váltak a Dakar versenyeknek, a Lancer EVO-k pedig méltán kerültek be a raliversenyzés történelmének legkomolyabb autói közé. A burkolatlan utak királyává váltak ezek a felturbózott, összkerekes szedánok, pedig eredetileg nem is a Lancert állították rajthoz, hanem a Galant VR-4-es változatát.

Először a B-csoportot célozták meg a Starion Coupé AWD változatával, de ekkor már a végét járta a legendás éra, az eszeveszett teljesítmény miatt túl veszélyesnek ítélték, Henri Toivonen és másodpilótája halála után 1986-ban betiltották ezt a kategóriát. Emiatt a Mitsubishi is változtatásra kényszerült, a kétajtós sportautó helyett az akkor frissen bemutatott hatodik generációs Galantot készítették fel a Group-A-ra. Az itt érvényben lévő szabályozások világosan leszögezték, hogy a rajthoz álló autóknak 2,0 literes turbómotorral és összkerékhajtással kell rendelkeznie, továbbá a homologizáció miatt 5000 utcai példányt is le kellett gyártaniuk az adott modellből. A Mitsubishi tartott attól, hogy nem fog mindegyik példány gazdára találni, ezért piacra dobták Észak-Amerikában, Új-Zélandon, Japánban és még számos ázsiai országban, a tuti kedvéért. Szerencsére aggályuk nem igazolódott be, csak az Egyesült Államokba 3000 darabot importáltak 1991 és 1992 között.

Az utcai változat 195 lóerős teljesítménnyel rendelkezett, ez 7,3 másodperces  gyorsulást biztosított 0-ról 100-ra, a száguldás pedig egészen 210 km/h-ig tarthatott. Az első Galant VR-4 talán legnagyobb különlegessége az aktív négykerék kormányzás volt, amely a sebesség függvényében változtatta a hátsó kerekek „rásegítésének” mértékét. Az autó ezen kívül oldalanként független felfüggesztéssel, állandó összkerékhajtással és blokkolásgátlóval rendelkezett.

1992-ben megkezdődött a Lancer Evolution-éra, már nem a Galant VR4 töltötte be a versenymodell szerepét a Mitsubishi palettáján, így a következő generációnak már nem kellett annyira kihegyezettnek lennie. A hajtást érintetlenül hagyták, hogy azért továbbra is egy „high-tech”, minden évszakban használható jármű maradjon a potenciális vásárlók szemében, az erőforrást azonban lecserélték: 2,0 literes V6-os motor dorombolt selymesen az autó orrában, ehhez 5 fokozatú kézi vagy 4 gangos automatát lehetett választani. Az utóbbi különlegessége, hogy megtanulta a vezető stílusát és aszerint kapcsolta a sebességeket. A 0-100-as gyorsulásból közel 1 másodpercet lefaragtak (6,5 s) a japán mérnökök, és a végsebesség is magasabb lett 20 km/h-val (230 km/h). Valószínűleg senkit sem fog meglepni, de ezek a magasabb teljesítménynek köszönhetőek, a Galant VR-4 ménese ekkor már 240 lovat számlált.

A hatodik generációs Galant elindította a VR-4 szériát, a hetedik folytatta, de igazán híres a nyolcadik generációból készült változat lett a rajongók körében. Az 1996-tól gyártott modell páratlan menetdinamika mellé immáron ütős dizájn is társult, nem mintha az elődök csúnyák lettek volna, csupán nem látszott rajtuk, mire is képesek igazából. Akinori Nakanishi egy végtelenül morcos, sejtelmesen agresszív orr-részt rajzolt meg a Galantnak, de az autó egészét nézve is…nehéz belekötni. Japán kortársai közül mérföldekkel kitűnik, de véleményem szerint még az európai járművek mellett sem volt semmi oka a szégyenkezésre.

A motorpaletta kimondottan széles volt, benzineseket 1,8-tól 3,0 literig lehetett választani, volt sornégyes, de V6-os egységekből sem volt hiány. Érdekes módon nem a legnagyobb hengerűrtartalmú gépezet adta az igazi tűzijátékot, a VR-4-es változatban „csupán” 2498 köbcentis motor dolgozott. Ez a korábbi, hetedik generációban is használt egység megnövelt lökettérfogatú változata volt, így már képes volt „kimaxolni” az akkori 280 lóerős korlátozást Japánban.  Végsebessége 240 km/h körül volt, de pár finom módosítással ezt a számot jóval feljebb is tudták tornázni azok a tulajok, akik belekezdtek a Galant tuningolásába.

Különlegességnek számított az INVECS-II fantázianevű automata, aminek működési elve megegyezett a Porsche Tiptronic váltóéval. A Type-V változatot ezzel, illetve 5 fokozatú kézivel lehetett kérni, míg a Type-S különlegessége a nyomatékvektoros differenciálmű volt (AYC), ami még egy lapáttal rátett, a Galant amúgy is átlag feletti menetteljesítményeire.  Ezt a technikát egyébként egyenesen a Lancer EVO IV-től örökölte meg.

Meglepő módon nem csak szedán kivitelben kérhették ezt a VR-4-et a tulajok, kombi is készült belőle, csak a neve volt más: Legnum. Az igazán sportos apukák valószínűleg a Super VR-4 csomagot választották, amibe beletartoztak a Recaro kagylóülések és a MOMO sportkormány.

A nyolcadik generációval véget ért a Mitsubishi VR-4-es vérvonala, ami igen sajnálatos főleg a japán autó fanatikusokat érintette mélyen. A Galant ugyan megélt még egy kilencedik szériát is 2004 és 2012 között, de ez már korántsem volt olyan, mint híres elődei. Főleg az amerikai piacra tervezték (ez látszik is a dizájnon), de a Közel-Keleten és Ukrajnában is szaladgál pár, ezt leszámítva Európa többi országának mellőznie kellett a modellt. De tulajdonképpen senki nem veszített sokat. A kilencedik Galant kicsit olyan volt, mint az R34 utáni Nissan Skyline (V35). Ugyan viselte a legendás nevet, de az örökséget már csak nyomokban, vagy egyáltalán nem vitte tovább. De, ahogyan a GT-R, úgy a Galant VR-4 is feltámadhatna, mint főnixmadár hamvaiból és a Lancer EVO-val kéz a kézben uralhatnák együtt a márka kínálatát. Vagy ez már túl utópisztikusan hangzik?