A Barracuda volt az első kompakt méretű izomautó a világon, a Mustang előtt debütált 1964-ben. Csupán 10 évig gyártották, mégis igazi kuriózummá vált!
Az izomautó kategória valamikor a 60-as évek első felében kezdett kibontakozni, első és egyben leghíresebb képviselője a Ford Mustang 1964. április 17-én debütált. A költséghatékonyság jegyében a már amúgy is meglévő Falcon alvázára építették, a relatíve kisméretű kasztni nagy köbcentivel párosítva egészen meggyőző menettulajdonságokat biztosított. Az ötlet nem csak a Ford mérnökeinek tetszett meg, a Plymouth is belevágott ezzel párhuzamosan egy saját „pony car” fejlesztésébe.
Az autóról képeket ide kattintva találsz.
Vailant modelljüket vették alapul, a Chrysler mérnöke Irv Ritchie egy dögös „fastback” stílusú formavilágot rajzolt meg az új modellnek, amit eredetileg Panda névre kereszteltek volna. Szerencsére ezt elvetették, a békés bambuszevő helyett inkább egy tengeri ragadózóról nevezték el izomautójukat: Barracuda. Nemcsak típusneve volt eszméletlen menő, hanem maga a tény is, hogy 16 nappal a Mustang előtt mutatták be, így a ’Cuda tekinthető az első kompakt méretű izomautónak a világon!
Érdekesség, hogy a mindössze 10 évig tartó gyártási ciklus alatt négy változatot is megélt a Barracuda, igaz ezek közül nem hozott mindegyik kiugró változást, inkább csak ráncfelvarrásnak bizonyultak. Az első változat 1964-től 1966-ig volt porondon, tengelytávja mellett, motorházteteje, fényszóróinak foglalata, szélvédője és még számos karosszériaeleme megegyezett a korábban már említett Vailant alkatrészeivel, így az előállítási költség egészen baráti maradt a gyártó számára. Egyedüli problémát a gigantikus méretű és különleges formájú hátsó szélvédő elkészítése okozta, ekkorát még egyetlen személyautóba sem szereltek akkoriban. Szerencsére a Chrysler és PPG (Pittsburg Plate Glass) mérnökeinek kooperációja sikerrel zárult, legyártották a problémás üvegfelületet. alt: Plymouth Barracuda 1964-ből
Hiába volt csak két ajtaja, és a többi amerikai autóhoz képest csekély mérete, a Barracuda még így is egy drabális monstrum volt, formavilágát finoman szólva se az aerodinamika ihlette. A több, mint 1,4 tonnás önsúlyát megfontoltan mozgatta a 101 lóerős, 2,8 literes sorhatos belépőmotor, a 3,7 literes egység már fürgébb volt, de aki a hamísítatlan muscle-car feelinget kereste, annak csak a 4,5 literes, Chrysler-eredetű V8-as lehetett jó választás. A relatíve kompakt és könnyű erőforrás 101 lóerős teljesítmény leadására volt képes. Hiába előzte meg a Mustangot bemutatásával, az 1964-es eladási számokat nézve csúnyán alulmaradt: míg az előbbiből 126,538 példányt értékesítettek, a Barracudából csupán 23,443 talált gazdára. A következő években apróbb változtatásokat eszközöltek: nyugdíjazták a 2,8-as motort a palettáról, a 3,7-es sorhatos lett a belépő, a csúcs-V8-as teljesítményét pedig 235 lóerőre növelték duplatorkú karburátorok segítségével. Debütált a „Formula S” csomag, keményebb futóművel, nagyobb felnikkel és gumikkal próbálták növelni az autó kanyarképességét.
1966-ban még pofozgatták esztétikailag a modellt, de a nagyobb áttörést az 1967-ben bemutatott „második generáció” jelentette. Ekkor kezdte el felvenni a Barracuda az igazi izomautó jelleget: az elődhöz képest jóval dögösebb külsővel és kraftosabb motorokkal vértezték fel. Elődje hiába volt korszakalkotó jármű, egy kortárs Mustang sokkal vagányabbul nézett ki, véleményem szerint ez volt a legfőbb indok, amiért a Fordot jobban vitték. A ’67-es modell viszont már minden tekintetben bátran odaállhatott legfőbb riválisa mellé, hardtop, fastback és nyitott tetős változatban is választhatták a Barracudát.
A korábban már megismert 4,5-es V8-ast 1968-tól már 5,2 literesre cserélték, ez lett a kínálat legkisebb nyolchengeres erőforrása, egyből utána következett ennek az egységnek a tovább pumpolt változata 5,6 literrel, majd 6,3 literes „Super Commando”, szerénynek kicsit sem mondható 300 lóerővel. És ha még ez sem lett volna elég, készült 50 darab kimondottan drag-versenyzésre alkalmas Barracuda is a Hemi és a Hurst Performance jóvoltából. Ezeknek a változatoknak az orrában a legendás 426-os, 7,0 literes Hemi motor dolgozott, jócskán 400 ló feletti teljesítménnyel és könnyített alkatrészekkel képes volt kicsivel több, mint 10 másodperc alatt futni a negyed mérföldet, ami még a mai autók viszonylatában is félelmetes értéknek számít. Nem is véletlen, hogy kizárólag zártpályás használatra készítették, rendszámot nem kaphattak ezek a modellek. 1969-ben megjelent a ’Cuda felszereltségi szint a palettán, ez váltotta a korábbi Formula S változatot. Ez a csomag kizárólag az 5,6, 6,3 és 7,2 literes motorok mellé volt elérhető.
A legmarkánsabb változást egyértelműen az 1970-es frissítés jelentette: a Barracuda megszakított mindenféle rokoni kapcsolatot a Vailanttal, az új modell rövidebb és szélesebb alvázra épült, a Chrysler B platformjára (E-Body). Érdekesség, hogy a kortárs Dodge Challengert szintén erre az alapra gyártották, annyi különbséggel, hogy annak tengelytávja fél centivel hosszabbra sikerült.
A megújult Barracudat háromféle kivitelben lehetett választani: a BH jelentette az alapmodellt, a BP jelölte a luxusorientált Grand Coupét, a BS pedig vérmes vadállatot, a ’Cudát, amibe a legkisebb választható motor 6,3 literes volt. Az új platform tágasabb motorteret is jelentett, a 3,2 literes alapegység valósággal „beleesett” az autó orrába, de ami ennél fontosabb, hogy a 426-os Hemi blokk is befért különösebb módosítás nélkül. Persze ezekhez már erősített felfüggesztés és karosszéria is járt, hogy a félelmetes kraft ne tépje szét az autót. A V8-as Barracudák teljesítménye 275 és 425 lóerő között alakult.
Feláras extrának számított a versenyülés, a domborított, légbeömlővel ellátott géptető, de az olyan extravagáns színekért is plusz költséget számoltak fel, mint a „Lime light”, "Bahama Yellow", "Tor Red", "Lemon Twist", "Curious Yellow", "Vitamin C", "In-Violet", "Sassy Grass" vagy a "Moulin Rouge".
Ugyan nem pályaversenyzésre tervezték, mégis rajthoz állt a Barracuda az 1970-es Trans-Am bajnokságon. Háromszor is szerzett pole pozíciót, győzni azonban egyszer sem tudott, legnagyobb diadalát a Road Americán zsebelte be: teljesítménye és menetdinamikája a második hely megszerzésre volt elég.
1972-ben érkezett a Barracuda utolsó frissítése: új hűtőrácsot kapott, oldalanként már csak egy fényszórót pakoltak az autó orrára, a fényezést és a csíkokat is megváltoztatták. Sajnos a motorpaletta sem hagyták érintetlenül, 3 erőforrásra korlátozódott a választék: 3,7, 5,2 és 5,6 literes egység közül lehetett csak választani, utóbbit is jelentősen át kellett dolgozniuk a mérnököknek, hogy megfeleljen az emissziós normáknak. A környezetvédelem miatt jelentősen csökkent a teljesítménye az amerikai autóknak ebben az időben, az 1973-es olajválság csak rádobott erre még egy lapáttal. Nem sokkal ezután a Plymouthnál döntöttek a Barracuda nyugdíjazásáról, 1974. április 1-én, pontosan 10 évvel a bemutatása után leállították az ikonikus izomautó gyártását.
Az ezredforduló után felröppentek pletykák, miszerint a Chrysler feltámasztja Barracudát és a harmadik generációs Dodge Challengerrel párhuzamosan fogják forgalmazni, de ez sajnálatos módon nem valósult meg. Helyette a régi példányok értéke ugrott meg drasztikusan, az 1970 és 1974 között gyártott (E-Body), nagymotoros változatokért kérik el a legmagasabb összegeket. Az abszolút csúcsot az 1971-es évjáratú nyitott tetős HemiCuda jelenti: mindössze 13 darab készült belőle, 2014-ben 3,5 millió dollárt fizettek az egyik eredeti példányért!
