2018. március 04. | 12:47

A Lancia kimondottan a B kategóriás ralivilágbajnokságra építette a 037-est. Már az 1982-es bemutatkozásakor kiderült, hogy komoly veszélyt jelenthet az Audinak!

Ha megkérdezném tőled, hogy milyen autók jutnak eszedbe először a raliról, valószínűleg azt válaszolnád, hogy Mitsubishi Lancer EVO és Subaru Impreza WRX STI. A két japán ikon rivalizálása olyannyira beleivódott az autós köztudatba, hogy szinte nem is említik az egyiket a másik nélkül. A WRC-fanoknak és az Y generáció tagjainak talán még Sebastian Löeb és Citroenje ugorhat be, de ezzel fel is soroltam az elmúlt 20 év igazán emlékezetes résztvevőit. Irány azonban tovább, hiszen a címből már rájöhettél, hogy nem róluk fog szólni ez a cikk. Sokkal inkább egy olyan időszakról, ahol ezek a gépek labdába se rúghattak volna.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

A B kategória méltán vált hírhedtté a motorsportokban, hat év és több ember halála kellett ahhoz, hogy rájöjjenek, be kell tiltani a versenyzés ezen formáját. A teljesítménynek nem szabtak felső határt, a végletekig facsart turbómotorok potenciálját mutatja, hogy 1986-ban a Lancia csúcsmodellje 2,3 másodperc alatt gyorsult 100-ra murván (!!!), amivel a korabeli F1-es autóknak is elkente a száját. A Group B-ről mégis az Audi jut az eszébe a legtöbb embernek, hiszen az ingolstadtiak faragtak összkerékhajtást először raliautó alá. Mindenki csak legyintett, hogy a hülye németek „terepjárót” akarnak indítani, de 1982-ben bebizonyosodott, hogy a kritikusok akkorát tévedtek, mint ide Jeruzsálem. Az Audi toronymagasan világbajnok lett, a konkurensek fejvesztve szaladtak vissza a műhelybe, hogy a következő szezonra már ők is négy kerékkel kaparjanak.

A Lancia azonban más recepttel dolgozott. A 037-es fejlesztését 1980-ban kezdték meg azon felbuzdulva, hogy a FIA szabályai szerint elég volt 200 homologizációs, utcai modellt készíteniük, hogy rajthoz állhassanak. A korábbi Stratos felépítése bevált az olaszoknak, így maradtak a középmotor-hátsókerékhajtás kombinációnál. Az Abarth, Dallara és Pininfarina által tervezett, majd elkészített üvegszálas karosszéria lehetővé tette, hogy az autó súlya menetkészen is 1 tonna alatt maradjon. A hátsó tengely fölött, hosszában elhelyezett 2,0 literes feltöltött motor 255-280 lóerős teljesítményre volt képes, az utolsó változatokban megnövelt hengerűrtartalommal már 350 lovat adott le, 8000-es fordulaton.

Az erőátvitelért Valeo kuplung és 5 fokozatú ZF váltó felelt, önzáró differenciálművel kombinálva. A 037-es oldalanként független felfüggesztést, továbbá Bilstein lengéscsillapítókat kapott, a tárcsafékeket az Abarth és a Brembo gyártotta.

A beépített alkatrészek minősége és fejlesztésben közreműködő patinás cégek igazi fegyverré tették a Lanciát, bizakodva álltak rajthoz az 1982-es Costa Smeraldán. Ez tapasztalatszerzés szempontjából kitűnő volt, pontszerzés tekintetében már kevésbé. Mindkét 037-es elesett, váltóhiba miatt nem tudták befejezni a versenyt. Az említett szezonban ugyan be tudtak zsebelni pár győzelmet, de a németeket még így sem bírták befogni.

Egy évvel később, 1983-ban már komoly veszélyt jelentettek az Audira. A műszaki hibákat sikerült visszaszorítaniuk, aszfalton gyorsabbak voltak a Quattrónál, de laza útfelületen hiábavaló volt a jó súlykiosztás és az agilis viselkedés, a négykerék-meghajtás továbbra is uralta a mezőnyt. De hát az olasz egy furfangos nép, a Lancianak pedig jócskán volt tapasztalata a raliban, így igyekeztek kihasználni a kiskapukat a FIA szabályrendszerében.

Monte-Carlóban a csapat felszórta a csúszós szakaszokat, így mire a 037-es odaért, már nyoma sem volt a jégnek. Az aszfaltos rész előtt várta a pilótákat egy Lancia szerelőgárda, hogy lecseréljék a téli abroncsokat kisebb ellenállású nyáriakra. A trükkök beváltak, az első és második hely is az olaszoké lett, megelőzve a nagy esélyesnek számító négykarikásokat.

Svédországban rajthoz sem álltak a Lanciák, tudták, hogy nem rúgnak labdába a hófödte úton az Audik ellen. Portugáliában és Afrikában tovább nőtt a hátrányuk, de a Korzika ralin jócskán felzárkóztak: az aszfaltos pályára négy 037-est küldtek, mert tudták, hogy úgyis gyorsabbak lesznek a németeknél és így azok legjobb esetben is csak ötödikként érhetnek célba. Számításuk helytállónak bizonyult, annyi eltéréssel, hogy műszaki hibák miatt még ez sem jött össze az Audiknak.

Görögország a versenynaptár legdurvább állomásának számított, a murva méretes kövekkel keveredett, ami nem kímélte a futóművet. Egy nagy adag szerencse kellett hozzá, de a Lanciák itt is megszerezték a legelőkelőbb helyezéseket. A rivalizálás tovább folytatódott, a két csapat fej-fej mellett harcolt a győzelemért.

San Remoban, hazai közönség előtt nagy volt a nyomás a Lancia vállán: valószínűleg fáklyásmenet és forradalom tört volna ki Olaszországban, ha nem az ő csapatuk nyer. A laza útfelület jelentette a legnagyobb gondot, továbbá az, hogy a 037-esek nem az első helyről indultak. A nagy por miatt korlátozottak voltak a látási viszonyok, ami értékes másodperceket jelentett. Furfangban viszont itt sem volt hiány: a rajthoz álló pilóták mindenféle mondvacsinált ürüggyel húzták az időt, hogy az előző kocsi porfelhője eltűnjön, mire ők indulnak. Ennyi azonban nem lett volna elég a sikerhez, szükség volt Walter Röhrl zseniális vezetési tudására, aki San Remoban talán a szezon legnagyobb alakítását nyújtotta.

 

Nem csak a versenyt, de a konstruktőri világbajnokságot is megnyerte a Lancia 037-tel. Bebizonyosodott, hogy az Audi Quattro uralmát is meg lehetett törni egy hátsókerekes géppel, főleg, ha azt Walter Röhl vezeti. Persze azért némi ügyeskedés is kellett hozzá. Forgathatod a szemedet, dobálózhatsz a „csaló” jelzővel, de egy dolgot nem szabad elfelejtened: amit nem tiltanak, azt szabad!

Ha a ralivilág más legendái is érdekelnek, nézd meg ezt a bemutatót is!