A prototípuson kívül még két példány épült ebből a konstrukcióból.
Az első generációs MINI (Mark I) 1959. augusztusában mutatkozott be, abban az évben összesen 19 749 Austin Seven és Morris Mini-Minor gördült le a szerelőszalagokról. Sokan talán nem tudják, de lánctalpas verziók is léteztek a klasszikus kisautóból, az egyik ilyen az Antarktiszon teljesített szolgálatot.
A Mad Max-rajongók számára ismerősen csenghet Terry O'Hare neve, ő volt az, aki különféle speciális járműveket épített az Ausztrál Nemzeti Antarktisz-kutató Expedíciók (ANARE) számára. Ezek a masinák általában egyedi kasztnival rendelkeztek, és meglehetősen nagyok voltak, de O'Hare kisebb, gazdaságosabb megoldásokban is gondolkodott. Ennek eredményeként pedig megszülettek a lánctalpas MINI modellek, ezekből egy a Föld legszélsőségesebb területére is eljutott.
A különleges MINI motorterébe az eredeti, 848 köbcentiméteres motor helyére a Morris 1100-asakban használt, 1,1 literes erőforrás került, plusz a nagy hideg miatt az utastérbe egy plusz fűtőtestet is beszereltek. Az elsőkerék-meghajtású járműbe bemászva egy négyokozatú sebességváltóval találkozhatott az ember.
O’Hare három lánctalpas kisautót épített, a háromból egyet használtak az Antarktiszon, később azonban eltűnt onnan, mert megbízhatósági problémákkal küszködött. Az Ausztrál Alpokban is alkalmazták az aranyos tankot, de 1966 után nyoma veszett. A másik lánctalpas MINI Új-Zélandra került, de semmiféle feljegyzés nincs arról, hogy mi lett a sorsa. A prototípus hosszú évek után Kanadában bukkant fel, az évtizedek alatt sokat módosult az eredeti kinézetéhez képest.
