Taroló Mercedes, erősödő Renault, brillírozó Gasly és az egyre lejjebb kerülő Ferrari – Mi lesz így az olaszokkal, és mikor láthatjuk újra az élmezőnyben a vörösöket?
A hétvégén rendezték a 2020-as szezon hetedik fordulóját, ahol Lewis Hamilton megszerezte pályafutása 89. győzelmét, így már csak kettőre van a bűvös 91-től, azaz Michael Schumacher győzelmi rekordjától. A hétvége meglepetése azonban nem ez volt, hanem a Ferrari egyre erősebb mélyrepülése, ami most már kezd kicsit túl sok lenni, nem csak a Ferrari-szurkolók számára, de már a semleges szemlélődők is szánalommal nézik az újabb blamát.
A hétvégére úgy érkezett a Scuderia csapata, hogy két héttel korábban Mattia Binotto csapatfőnök belengette, hogy a Ferrari a Belga és az Olasz Nagydíjra egy különleges meglepetéssel készül. Többen asszociálhattunk esetleg egy erősebb motorra, vagy egy nagyobb fejlesztési csomagra. Azonban a “meglepetés” egy Q2-es búcsú volt az időmérőn úgy, hogy már ez is a csoda kategóriájába tartozott.
A futam Charles Leclerc számára a lágy gumikon jól indult, hiszen egyből felkapaszkodott a nyolcadik helyre, aztán sorra előzték a monacoi pilótát, és szépen visszacsúszott Vettel elé a 13. helyre. Végül egyik pilóta se tudott pontot szerezni, amire utoljára 2009-ben, az Abu Dhabi Nagydíjon volt példa, leszámítva természetesen azokat az eseteket, amikor valamelyik vagy esetleg mindkét pilóta kiesett. A Belga Nagydíjon egy teljes futamon nézhettük végig a vörösök szenvedését, és igazán nem látni, hol lehet ennek vége. A Ferrari gondjai a vezetésben, a mérnöki gárdában és az erőforrásban keresendők. Míg az elnökség tétlenül nézi, hogy egy technikai szakember irányítása alatt széthullik a csapat, már a jövő évi új szerzemény, Carlos Sainz Jr. is aggódva szemléli az istálló gyengélkedését.
De honnan ered a Scuderia mélyrepülése?
Úgy gondolom, a Ferrari teljes mértékben magának köszönheti jelenlegi helyzetét, amiben felelős a Sergio Marchionne után frissen kinevezett elnök és vezérigazgató, John Elkann és Louis C. Camilleri. Az olaszoknál elengedhetetlen, hogy egy vezető ismerje a csapat múltját, értse annak működését és ezek fényében tudja irányítani. Luca Di Montezemolo és Sergio Marcionne korábbi elnökök olyan vezetők voltak, akik talán valamelyest erősebben tudták képviselni a márkát. Montezemolo maga Enzo Ferrarinak volt az asszisztense sok éven át, majd lett 1991-ben az elnök, aki a csődközeli állapotból virágoztatta fel a Ferrarit. Marchionne ugyanígy csinált sikersztorit a Fiat cégcsoportból, majd lett később a Ferrari első embere. Nehezebb időszakok mindegyikük esetén voltak, és nyilván lesznek is, a különbség azonban ezek kezelésében keresendő.
Első hibájukat ott követték el, hogy elküldték Maurizio Arrivabenét, aki nem csak tartást adott a csapatnak, de közelebb is vitte a sikerekhez az olasz istállót. A második hiba ezt követően Binotto kinevezése volt. A svájci szakember eddigi vezetése alatt nem sikerült egyetlen olyan mérnököt se igazolni, aki korábban sikereket tudott volna elérni a Száguldó Cirkuszban, csak olyan emberek léptek vezető pozícióba, akik korábban vagy Binotto munkatársai voltak, vagy más kategóriában tevékenykedtek a márka képviseletében.
A bajt tetézve Laurent Mekies, korábbi FIA-szakember segítségével kifejlesztették azt az erőforrást, ami miatta tudta megkerülni az üzemanyag-átfolyást mérő szenzorokat. A probléma ezzel az, hogy a fejlesztés teljesen zsákutcába ragadt, a titokzatos FIA-Ferrari megállapodás után pedig nem tudtak legális módon újra építeni egy új, versenyképes koncepciót.
Ezek következménye az, hogy gyakorlatilag az összes Ferrari-motorral dolgozó csapat hátul kullog, maga a Scuderia pedig nem rendelkezik se tartással, se kilátásokkal, csak üres magyarázkodásokkal és ígérgetésekkel. Az elnökség hosszú ideje csendben, a versenytársak viszont ezt kihasználva emelik ki, sajnálják a helyzetet, de ez van akkor, ha valaki nem tisztán akarja megszerezni az első helyet.
„Az egészet keserű szájízzel szemléli az ember. Mindenki levonhatja a maga következtetéseit a Ferrari teljesítményéből. Ezeket a versenyeket nekünk kellett volna nyernünk tavaly. Most olyan, mintha a motor teljesítménye eléggé eltérne a tavalyitól” – célozgatott Christian Horner, a Red Bull Racing csapatfőnöke.
Hol lehet a kiút?
A Ferrarit a vezetők leváltása, Binotto menesztése és a kompetens vezetők megkeresése és leigazolása jelenthet kiutat ebből a mélyrepülésből. A jelenlegi felállással viszont kizárt, hogy ez az építkezés vezetne ki a gödörből. Ha példaként nézzük a McLaren kilábalását, akkor látható, hogy első lépésként vitték oda Zak Brownt, aki egy amerikai marketingzseni, és egy nagyon jó humán menedzser. Második lépésként érkezett Andreas Seidl, aki a Porsche LMP1-es programját vezette sikerre. A mérnöki gárdához pedig csatlakozott James Key, akinek nem kis tapasztalata van a Forma-1-ben.
Ha viszont egy régebbi történetre tekintünk vissza és egy sikerreceptet keresünk, akkor ott van az ezüst nyilak példája. Az építkezés 2010-ben kezdődött, amikor a Mercedes felvásárolta a Brawn GP csapatát, és Ross Brown Michael Schumacherrel karöltve elkezdett készülni a 2014-es szabályváltozásokra. A kulcsemberek megszerzése elengedhetetlen, ilyen alapember Toto Wolff, Niki Lauda és Lewis Hamilton is. Mindehhez kellenek továbbá olyan briliáns elmék, mint például a brit mérnök Andy Cowell, aki főszerepet játszott a V6-os hibrid motor fejlesztésében és erősítésében évről évre.
A sikerrecept tehát adott, akár a McLaren, akár a Mercedes mintájára, már csak fel kell ismerniük, elengedhetetlen, hogy konkrét lépéseket tegyenek és ne feltétlenül belső szinten akarják megoldani a problémáikat. Ha ezt megteszi a nagy múlttal rendelkező istálló, akkor a hosszabb távú építkezés valóban kifizetődő lehet, és talán visszakerülhet az olasz márka az élmezőnybe.
A Belga Nagydíj végeredménye:
Nyitókép: Express
