A W140-es bálna S-osztály 1991-től 1998-ig képviselte a márka csúcsát, utódja a W220-as már egy jóval modernebb irányvonalat képviselt, tele innovációval.
A Mercedes számára mindig is nagy kihívást jelentett egy új generációs S-osztály megtervezése és kifejlesztése, hiszen az éppen kifutó modell is egy párját ritkító luxuscirkáló, a csend, a kényelem, a teljesítmény, a technika és a biztonság négy keréken guruló netovábbja. De muszáj fejlődni, hiszen a konkurencia ebben a szegmensben is kőkeményen támad, továbbá az emberek is elvárják, hogy a Sonderklasse mutassa az utat az autóipar számára. Ez már 30-40 évvel ezelőtt is így volt: egy W126-os 560SEL Mercit nehéz volt akkoriban überelni, nem véletlen, hogy sztárok, diktátorok és állami vezetők kedvenc választása volt a ‘80-as években.
Az autóról képeket ide kattintva találsz.
A stuttgarti márkának mégis sikerült feljebb tenni azt a bizonyos lécet, az 1991-ben debütáló W140-es „bálnát” mindmáig a luxuskategória történelmének egyik legmeghatározóbb típusaként említik. Olyan volt, akár egy gránittömb, amely a föld felett úszott pár centivel, kortársainak nagy része valósággal eltörpült robosztus kiállása mellett. Adaptív felfüggesztés, V12-es benzinmotor, soft close ajtók, parkolást segítő „asszisztens”, csak hogy párat említsek a műszaki repertoárról. Ezek közül sok technika csak évekkel később került a riválisokba. A ‘90-es évek második felére már érett a generációváltás, kíváncsi volt a világ, hogy mit tartogat a csillagos márka a következő évezredre.
A bálna 1991-ben debütált, miután bezsebelték a nemzetközi sikereket, 1992-ben már neki is fogtak a W220-as kódjelű S-osztály fejlesztésének. Az új zászlóshajó külső megjelenéséért a Mercedes ikonikus dizájnere, Bruno Sacco felelt, Steve Mattin közreműködésével sikerült innovációt vinniük a formatervbe. A W140-eshez képest egyértelműen lágyítottak a vonalvezetésen, kecsesen nyúlik el a bő öt méter, elődjéhez képest dinamizmust sugall. Már puszta méretével is tekintélyt parancsol, de az első fényszórók fenyegető tekintetével egészül ki igazán az összhatás. Érdekesség, hogy nem ez volt az első modell, ami megtörte a kockalámpás érát: a kis A-osztály volt a gömbölyítés első hírnöke.
Hat évbe telt, mire a W220-as S-osztály készen állt a nemzetközi bemutatóra, 1998-ban rántották le a leplet a csatahajóról. A világ csúcstechnikát várt, és meg is kapta. Az innovációk közül talán a Distronic rendszer aratta a legnagyobb sikert, a nagy Mercedes volt az első szériagyártású autó, amibe távolságtartó tempomatot lehetett kérni, több mint 20 évvel ezelőtt! Könnyen felismerhető a hűtőrácson elhelyezett fényes fekete lapocskáról, ami mögött megbújik a szenzor. A műszerfal is megújult, az óracsoportnál fedélzeti computer mutatta a fogyasztást és a legfontosabb adatokat, de talán még érdekesebbek voltak a „lebegő” mutatók. Debütált a nagy kijelzős Command fejegység navigáció funkcióval, ezt később a több Mercedes termékben is szerepelt feláras extraként.
Az összes S-klasse megkapta az Airmatic légrugós felfüggesztést, ami fénykorában kivételes menetkomfortot, korosodva pedig rengeteg fejfájást tud biztosítani a tulajdonos számára. A Pre-Safe rendszer viszont életet is menthetett: amikor az autó úgy érzékelte, hogy baleset várható (nagy fékezés, hirtelen manőver, stb), akkor villámgyorsan optimális helyzetbe állította az üléseket, felhúzta az ablakokat, az öveket megfeszítette. Apropó ülések: a W220-asban a fotelek aktív szellőztetőrendszerrel is elérhetőek voltak, csakúgy, mint a kezdetleges masszázs-funkcióval. De a legnagyobb kényelmet mégis a tengernyi lábtér adta, főleg a hosszított változatban.
Természetesen a motorválasztéknál sem maradt el a változás, a markánsabb innovációt ezúttal dízelfronton kellett keresni: a bálnában még kamrás technika dolgozott, ami kiment ugyan a világból, de szériaváltozatában a 350-es TD azért nem szaggatta az istrángot, így a W220-asba már modernebb, Common-rail gázolajost építettek. Európában az egyik favorit kétségkívül a soros hathengeres S320 CDI volt 197, majd 204 lóerős teljesítménye elég volt ahhoz, hogy dinamikusan mozgassa a nagy testet, kedvező fogyasztás mellett. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mind az OM613-as, mind az OM648-as nagyon jó motor volt, közel milliós futásteljesítmény elérése sem volt velük akadály. Aki több kakaót akart, annak ott volt a 400-as CDI, a két turbóval megfújt V8-as bika 250-260 lóval és 560 Nm-es nyomatékkal kínozta a hajtásláncot. Ez sem volt kimondottan rossz, de bele kellett számolni, hogy kétszer annyi a lehetséges hibaforrás.
A benzineseknél a 2,8-as M112-es volt a belépő, de a V6-os motort akár 3,7 literes kivitelben is kérhették a vásárlók az S350-ben, 245 lóerővel. A legjobb választás véleményem szerint az M113-as blokk volt, abból is az 500-as, elvégre mégiscsak 8 hengerrel mutatja meg igazi arcát egy ilyen cirkáló. 306 pacival ugyan nem volt túlfeszítve, de így is fölényesen repítette az S-osztályt, ráadásul golyóálló technika. Már a bálnában is volt V12, ezért az utódban sem maradhatott el a „presztízsmotor”: a korai példányokban szívó kivitelben 367 lóerőt, a facelift után feltöltve kereken 500 lóerőt szabadított az 5G-Tronic automatára. A 250 km/órás tempó elérése nem volt kihívás számára. Jogosan merül fel a kérdés, hogy hova ennél több?
Szerencsére az AMG szokásos módon kielégítő választ adott: a bestiális, kompresszorral feltöltött S55 AMG szintén félezer lóerőt biztosított, ám sokkal vadabb karakterrel. 700 Nm-rel egy igazi gumigyilkosnak bizonyult, de még mindig nem ez trónolt a kínálat csúcsán! A Mercedes piacra dobta az S65 AMG-t, az első luxuslimuzint, amiben 1000 Nm várta a sofőr parancsát. Zárójelben megjegyezném, hogy azóta sem készült sok autó, ami megközelítette volna ezt az értéket. A biturbós V12-es lóerőben sem szerénykedett: 612 telivér repítette a legek limuzinját, a kortárs Bentley Continentalt és Aston Martinokat rongyosra verte egyenesben. Érdekesség, hogy ezen a motoron, szűk 15 év alatt alig módosított a Mercedes, illetve sokáig csak az 5G-Troniccal tudták összeházasítani, csak az bírta tartósan a pokoli erőt.
A W220-as S-osztály egészen 2005-ig szerepelt a kínálatban, ekkor adta át helyét a W221-es generációnak. Megosztó modell volt, sokan nem szerették lágyabb formaterve miatt, ráadásul az idő sem volt kegyes hozzá: a típus hallatán a legtöbb embernek a megmattult fényszórós, az ajtók alján és a sárvédőívnél erősen rohadó, gyakran „földön ülő” W220-asok jutnak az eszébe. Sajnos az értéke pont a mélyponton van, Németországban 2000-2500 euróért már válogatni lehet köztük. Mondjuk, aki ebben az árkategóriában keresgél, az számítson arra, hogy jó eséllyel nem egy jól szituált német úriember kínálja eladásra.
Nem túlzás állítani, hogy értékének többszörösét is rá lehet költeni egy lefingott példányra, így jól meg kell nézni, hogy mit vesz az ember. A megkímélt, rendszeresen és szakszerűen szervizelt 220-asok viszont még ma is csodálatos autók: teljesítményükkel, kényelmükkel a mai csúcsgépek mellett sem kell szégyenkezniük. Lehet, hogy nincs bennük annyi kijelző meg kütyü, mint a maiakban, de még szerencse, hogy az igazi luxust nem ezekben mérik!
Ha érdekel, milyen használt autóként az S-osztály kistestvére, a C-osztály, akkor nézd meg ezt a bemutatót!
