Főleg, ha egy 50 éves Datsunnal jársz.
Na, de hogy a viharba járok én hirtelen egy 50 éves Datsunnal a 22 éves Miatám helyett? Jó a kérdés, még én sem hiszem el teljesen, hogy nem álmodom. Mondhatni bebizonyosodott, hogy létezik dimenzióváltás! Történt ugyanis cirka másfél hónappal ezelőtt, hogy egy kedves barátom felhívta rá a figyelmem, hogy éppen üresedés van az ország egyetlen Datsun S30 restaurátor műhelyében. Tehát létezik tőlem öt kerületre az álmom, és még fizetnének is érte!
Mondanom sem kell, hogy veszteni valóm nem sok volt, és valójában szerelő sem vagyok, de a restaurálást egyetlen modell esetében amúgy is mindenki a nulláról tanulja. Volt már szerszám a kezemben, hangozzék ez bármennyire viccesen is… Láttam már autót belülről, mégis csak három éve mással sem foglalkozom munka szintjén, és amúgy is mióta az eszemet tudom, szeretek szétszedni meg összerakni dolgokat. Összeszedtem hát minden bátorságom, és elküldtem a remekül “megdizájnolt” kis önéletrajzom egy szemekbe könnyeket csaló motivációs levél kíséretében, majd vártam a csodát.
Igazából meg is feledkeztem róla, néhány nap után. Nem is hittem benne igazán, meg amúgy is. Aztán megcsörrent a telefonom, és másfél hónappal később egy egyedi grafikával ellátott, versenymintás S30-ban járok dolgozni, mert megtörtént a csoda. Marhára ömlengős, de gyerekek, SOSE ADJÁTOK FEL AZ ÁLMAITOKAT! Nnnna, tündérmese vége. Mostanra nagyon is arcon vert a valóság, ugyanúgy pozitív, mint negatív módon.
Kezdeném a pozitívummal, ami minden kétséget kizáróan feledteti minden negatívumát, ráadásul kevés olyan rosszat lehet elmondani egy ilyen kocsiról, amin ne lehetne változtatni. De erről majd később. Elsőként a ‘70-es évek hathengeres hörgése, röfögése, járása, nézése… ja, az nem, de ha úgy vesszük az is, hiszen az S30 kerek lámpája a legkirályabb cucc a Földön. Majd a karburátor összetéveszthetetlen hangja, a benzinszag az enyhe üzemenyagtöbblettől, és a 350Z ülések, melyek épp csak annyira vannak végálláson távol a pedáloktól, hogy marha lazának tűnjek állig lecsúszva bennük. Amúgy nem vagyok, mert igazi gépészkedés ez a kocsi. Esküszöm, a 409-es ”Pezsó” is jobb volt szervó nélkül. Vagy nem, de még marha kicsi voltam.
Tehát a szervo létezésének nyoma sincs, nyakam rá, hogy izmosodtam az elmúlt két hétben, na meg fogytam is néhány kilót, mert hát ugye klíma sincs. Nyár meg van ezerrel, fincsi 4 millió százalékos páratartalommal. Szóval mondjuk úgy, hogy a fitness bérlet a gyenge idegzetűeknek való ebben a kontextusban, a teremben nem éri túl sok behatás az embert. Nem úgy a Datsunban. Van számos remek ember Budapest utcáin, akik szó szerint újjonganak, ha meglátnak egy ilyen kocsit, számtalan like mutogatás, dicsérő szó, elkerekedett szem és mosoly kíséri ezt az autót. Az emberek valahogy kiugranak a social distance szorító ujjai közül a zöld vaddisznó hatására, nem beszélve arról, hogy két másodperc nem sok, annyi idő alatt válik fotográfussá minden nézelődő. Röviden annyit mondanék: FAME !!! :D
De kanyarodjunk is vissza kicsit magához az autóhoz. Az 1972-es 240Z gépteteje alatt egy típusazonos, ám 2,4 liter helyett, 2,8 literes, duplakarbis, soros hathengeres duruzsol, aminek kellemes hangját már említettem. Kellemes, majd 4000 körül egy vadállat lesz és meghallod a ‘70-es évek szívó üvöltését… Nem, nem az 1,6-os ideges Honda szívót, az üveget… Hanem azt az igazi, támadó fenevadat. Mellesleg a kocsi papíron 1025 kg, ehhez társul a 150 lóerő, amely a hátsó kerekeket hajtja. Recept. Win. Elvetemültebb kollégáknak egy turbó még bőven kiadja rajta, de anélkül is zseniális. Hátbarúg, de nem úgy, mint az újak, az egész áldott karosszéria megugrik, amikor nyomsz egy kövéret. Nincs párja öcsém, nem tudok mit mondani, egy ilyen autónak nincs párja. Szóval meggyőző a gyerek, elég sok éve álmodtam egy ilyen autóról, oda-vissza vagyok érte régóta, de ennyire közel még sosem kerültem hozzá. Hát, nem lett tőle jobb, fejben már száguldok a következő “financial mistake” felé. De tudjátok, hogy van ez.
Mielőtt azonban a bakancslistám legelső helyén szereplő lépést megtenném, miszerint építek magamnak egy ilyen gépet, örülök, hogy sok darabban ülök majd, mert pontosan fogom tudni, mire van szükségem. Ilyenre nem. Mert én ezzel a kocsival majd mászkálni akarok, rendszámot szeretnék rá, élvezni akarom minden percét. Márpedig egy szervó nélküli, 50 éves nyerstechnikával szerelt kocsiban ez Budapesten lehetetlen. Ezzel el is érkeztem a néhány, ám annál nyomósabb problémához. Persze, ezek mind-mind csak és kizárólag erre a kocsira és az én jelenlegi igényeimre alapozva léteznek. Azt elviselem, hogy nincs klíma, a Mazdában sincs, de azt, hogy nincs szervó, sajnos nem. Be kell látnom, gyenge nő vagyok, és hiába gyúrom ki magam a műhelyben váltókat cipelve, mindig problémát fog okozni a brutálisan nagy és vékony fa kormánykerék tekerése, ami mögött nem rejtőzik vezetést könnyítő rendszer. Egyszerűen marhára fárasztó és szenvedős, a belvárosban dugóban araszolva, egy sávváltás is kész mutatvány, arról ne is beszéljünk, hogy milyen jó vele járdaszegély mellé parkolni két autó közé, hát még ha rád is áll az az áldott…
A következő és talán legeslegnagyobb baj ezzel a kocsival, hogy marha drága, mondhatni pótolhatatlan és megismételhetetlen, hiszen egyedi grafikával ellátott, nagyon régi darab, tökéletes állapotban. És minden ilyen régi, restaurált autóra igaz, hogy egyedi jelenség. Egyszerűen nincs két ugyanolyan. Így akármennyire is élvezem a vele járó jóságokat, állandóan görcsben áll a gyomrom, hogy nehogy baja legyen. A budapesti sofőrök fele pedig egyszerűen nem való a volán mögé. Ráadásul tuti, hogy kiemelten vonzom az idiótákat, érzek némi összhangot a Wangan Midnight anime sorozat vezérszála és az élet között jelenleg. Egyszerűen annyi hülye van, annyi jobbra indexelő és balra kanyarodó, két sáv között ingázó, mindenáron előttem satuzó kolléga ül kocsiba, hogy esküszöm, álomba sírom magam minden éjjel.
Akinek nem inge, ne vegye magára! Az ellenkezőjével is találkozom nagyon is sűrűn, de sajnos az ember ugye inkább a rosszat jegyzi meg. Tehát ebben a formában az S30 nem való városi autónak, arról nem beszélve, hogy annyit eszik 100-asból, hogy az egekig növő pénzpaszuly se teremne hozzá eleget! Hegyi úton, kirándulásokon azonban egészen máshogy viselkedik a gép, nagyobb tempónál már a szervó sem hiányzik annyira, a szél is befúj szépen az egyébként kicsi ablakokon, nincs más dolgod, csak élvezni ismét az elmúlt korok legendájának élményét és időutazni kicsit akkorra, amikor a kocsik még igazi lélekkel megáldott gépek voltak, nem ilyen steril dobozok mint manapság. Természetesen tisztelet a kivételeknek, bár még azok sem tudják ugyanezt. Ez egy őszinte játék felnőtt gyerekeknek, de azért mégiscsak inkább felnőtteknek. Ha szeretnéd meghallgatni, hogyan morog ez a vén bestia, az igazi 70’s Fairlady, kattanj át a Youtube-csatornánkra, vagy egyenesen a cikk elején szereplő videóra! Az S30 modellel kapcsolatban további infók és videók hamarosan!
Fotók:
