A Murciélago a 2000-es évek egyik legmeghatározóbb szuperautója volt, egzotikus megjelenésével és V12-es motorjával egy igazi szörnyetegként tartották számon!
A Lamborghini manapság már szabadidőautót is gyárt, ami eléggé megosztja az embereket: sokan méltóságon alulinak, egyenesen szentségtörésnek tartják, mások fanatikusan rajonganak érte. Nyilvánvalóan gazdasági érdekek miatt döntöttek az olaszok (németek) a szuper-SUV bemutatása mellett, hiszen valljuk be, elég szűk az a réteg, aki szalonból Lamborghinit sportautót vásárol.
A brutális menetteljesítmények, a nagyobb helykínálat és a praktikum sok tehetős kuncsaftot csábít a dühöngő bikás szalonba, a Bentley is hasonló okokból dobta piacra a Bentaygát, ami ma már a jármű eladásokból származó bevételeik nagyjából felét jelenti. Így hát racionális döntésnek bizonyult, beváltotta a hozzá fűzött reményeket, viszont tegyük a szívünkre a kezünket. Egy igazi Lamborgini 12 hengerrel tombol és átfér egy mélygarázs sorompója alatt.
A legenda a Miurával, minden idők talán legszebb sportautójával kezdődött, ami kétségkívül korának leggyorsabb autója volt, sokan ezt tartják a szuperautó kategória megteremtőjének a Mercedes 300SL mellett. Később a Countach-sal folytatódott, ami valószínűleg az összes benzinvérű szobájában megfordult legalább poszter formájában: az egzotikus karosszéria, a felfelé nyíló ajtók és a brutális menetteljesítmények egy igazi álomgéppé tették minden generáció számára.
Aztán ott volt a Diablo: már a nevétől is libabőrős az ember karja. Hatalmas V12-es egy még hatalmasabb űrhajóban, olyan tempóval, ami már inkább a légi közlekedést idézte, mintsem a szárazföldit. Na meg a bukólámpák!
Az eddig felsorolt modellekben közös volt, hogy mindegyiktől leesett az emberek álla, de egyik sem volt tökéletes autó. A Miurának elöl volt a tankja, így alacsony üzemanyagszintnél nagyon könnyű lett az eleje, amitől nagy tempónál instabillá vált. A Countach-sal egyenesen lehetetlen volt tolatva beparkolni bárhova is, a hátsó szárnytól semmit sem lehetett látni, a holtterekről nem is beszélve. Apropó hátsó szárny: a Top Gear műsorában elhangzott, hogy csak lassítja az autót ahelyett, hogy tényleges leszorítóerőt generált volna.
A Diablót pedig kár volt összeengedni egy F40-essel versenypályán, mert nem volt esélye. Sokkal nehézkesebben és darabosabban mozgott a jóval könnyebb Ferrarinál. De az emberek szemet hunytak a negatívumok felett, mert a V12-es Lambók eszméletlen vezetési élményt nyújtottak. Meg volt bennük a szenvedély, tűz, a dolce vita. Aztán jöttek a németek és azt mondták: megcsináljuk tökéletesre.
A ‘90-es évek végén a Lamborghini a Volkswagen-konszern tulajdonába került, egészen pontosan az Audi lett a „matador”, aki egy karámba került a dühöngő bikával. A Diablo felett ekkorra már kissé elszállt az idő, így hát érett a generációváltás, arról nem is beszélve, hogy a németek is oda akartak durrantani a világnak egy komoly géppel. Nehéz projekt volt, hiszen meg kellett találni a tökéletes egyensúlyt az innováció és a tradíció között.
Az ezredfordulóra el is készült az új modell, amit hagyományőrzés címszó alatt ismét egy harci bikáról neveztek el: Murciélago a legenda szerint 90 kardszúrást élt túl egy spanyolországi viadalon, bár ennek hitelességét sokan vitatják. Megörökölte a Countach és a Diablo jellegzetes felfelé nyíló ajtajait és az extravagáns megjelenést.
Luc Donckerwolke egy zseni, a belga formatervező hihetetlen érzékkel korszerűsítette a jellegzetes Lamborghini stílusjegyeket és álmodott meg egy vadászrepülőket idéző karosszériát az új szupergépnek. A szögletes vonalvezetés, a rengeteg él és a fényszórók együttese rendkívül agresszív megjelenést eredményezett, arról nem is beszélve, hogy a Murciélago legmagasabb pontja 1,2 méter volt! Aki meglátott egy ilyet az utcán, az garantáltan utána fordult. Vagy a földön kereste az állát.
A legendás Lambo V12-es mítosza tovább folytatódott, az Audi közreműködésével tökéletesítették a már a ‘60-as évek óta használt motort, de alapjaiban nem változtatták meg. A korai példányokban szívó 6,2 literes változat dolgozott, természetesen a vezető mögé, középre építve: ez 580 lóerőre és 650 Nm-es nyomatékra volt képes.
Az erőátvitelért 6 fokozatú, nyitott kulisszás kézi váltó felelt, később robotizált manuált is lehetett kérni bele. De nagy újdonság volt, hogy immáron mind a négy kerekét hajtotta az olasz-német szörnyeteg, az extra tapadás mind a kanyarokban, mind pedig a gyorsulásnál kifejtette áldásos hatását: 3,8 másodperc alatt katapultált 0-ról 100-ra, végsebessége 332 km/h volt. Ezek a számok még ma is lenyűgözők, a 2000-es években igazi csúcsragadozónak számított.
2004-ben érkezett az első jelentős újítás: megjelent a nyitott tetős roadster változat, majd 2006-ban debütált az LP-640-4-es, ami a hagyományos kupét váltotta. Itt már 6,5 literre növelték a köbcentit, ami teljesítményben is megmutatkozott: 640 lóerő szaggatta ezekben a hajtásláncot. Volt LP-650-is, de az igazi vadállat az utolsó széria volt, az LP-670-4 SuperVeloce ménese 670 lovat számlált, ezzel 2,8 másodperces 0-100-ra és 342 km/órás végsebességre volt képes.
A Murciélago vitathatatlanul a 2000-es évek egyik legmeghatározóbb szuperautója volt: összetéveszthetetlen megjelenésével, lenyűgöző menetteljesítményeivel, csodálatos hangjával és technológiájával kevesen versenyezhettek.
Bebizonyosodott, hogy a Lamborghini és az Audi mérnökei kitűnő csapatot alkotnak és pontosan tudják, hogyan kell ötvözni az innovációt a hagyományokkal. A sikersztori tovább folytatódott 2011-ben, az Aventador még magasabbra tette a lécet minden tekintetben. Félelmetes belegondolni, hogy már 10 éve piacon van, dizájnja egy cseppet sem tűnik idejétmúltnak!
