Van olyan filmrendező, aki az autós üldözési jelenetet beirányította a valós, utcai forgalomba? És egyáltalán mennyit hajlandóak vállalni a filmes cégek egy-egy hatásvadász jelenet kedvéért? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatsz a filmes trükkök történetét bemutató cikkünkben.
Hogy mi a titka a filmes autós üldözési jelenetek sikerének? Talán az, hogy hétköznapi rutinautózásaink során nemigen látunk egymást üldöző autósokat, felrobbanó, piruettező járműveket még kevésbé, de mégcsak egy tisztességes füstölgő gumival való driftelés izgalma sem adatik meg nekünk az átlagos pénteki dugóban.
Mert a hétköznapi autózás akkor jó, ha este úgy tesszük le a slusszkulcsot, hogy aznap sem történt semmi említésre méltó az utunk során. Szerencsére. Így aztán a trükkös autós jelenetek tarolhatnak a mozikban, megmozgathatják a fantáziánkat és végre választ kaphatunk a mindannyiunkban ott bújkáló kérdésre, amit így fogalmazhatnánk meg: „mi lenne, ha...?”
Mi lenne, ha az elektronika dacára füstölve pörögnének ki a kerekek, mi lenne, ha olyan tempóban vennénk be a kanyart, amiről korábban még álmodni sem mertünk, mi lenne, ha a piros lámpa ellenére százhatvannal száguldanánk be az orosz ruletté váló kereszteződésbe és mi lenne, ha a legnagyobb ellenségünk rendkívül élethű ívben zuhanna a bányagödör mélyébe a luxuslimuzinjával, miközben mi éppenhogy meg tudtunk állni a partoldal szélén?
A lehetőleg brutális erők elszabadítása mellett egy jóféle autós üldözéses jelenet legfontosabb összetevője, az izgalmak fokozásának fő eszköze éppen ez: „az éppenhogycsak megúszta hatás”. Gondoljunk csak a híres Ronin-féle üldözési jelenetre! Egy autós snitt akkor jó, ha az akarat diadalmaskodik a fizika törvényei felett. A kérdés mindössze az, hogy a filmesek hány ilyen hatású történést képesek a jelenetbe zsúfolni, a másik lényeges elem, a „végső nagy csatt”, vagy ennek alternatívája, a végső nagy elmenekülés előtt.
Anélkül persze, hogy a jelenetet már túl hosszúnak, vagy vontatottnak éreznék. A lényeg voltaképpen nagyjából ennyi, és bár az ilyen jelenetek alapstruktúrája a filmipar első száz évében változatlan maradt, az eszközök nyilvánvalóan sokat fejlődtek. Lássunk egy összegzést (konkrét filmjelenetekkel illusztrálva) arról, hogy a 120 évvel ezelőtti kezdetektől indulóan mik voltak a filmbeli autós üldözések készítésének legfontosabb mérföldkövei! Kétrészes cikkünk első részében Buster Keatontől indulunk és Ryan Goslingig jutunk, de a második részben sorra kerül a Ronin és a Halálos iramban széria néhány izgalmas forgatási megoldása is.
A filmtrükkök előtti időszak az 1900-as évek elején
A történethez hozzátartozik, hogy az autók összetörése, szándékos ütköztetése, dombról legurítása és szakadékba lökése - feltehetőleg a különösen nagy értékű károkozás okán - meglepően népszerű volt már jóval Buster Keaton előtt, az 1900-as évek kezdetén is. Ekkor még trükkök lényegében nem is voltak, vagy ha igen, azok egészen ártalmatlan kis csalásoknak tekinthetők.
Például amikor egy szemmel láthatóan kis ütközéstől egy automobil alkatrészeire esik szét feltételezhető, hogy a felvétel előtt szétszerelt autót úgy illesztették össze, hogy az a legkisebb érintésre is darabjaira hulljon. A filmipar első autózúzó hősei tehát még nemigen trükköztek, ők valóban törtek és zúztak, amivel be is vonzották az autóvásárlásról álmodni sem merészelő nézőközönséget a filmszínházakba. Így ment ez az 1900-as évek elején.
A filmipar első autós üldözési jelenetei – az 1920-as évek
Az 1924-es fekete-fehér filmben feltartóztathatatlanul száguld a gőzmozdony, szinte érezni a soktonnás vastömeg mindent elsöprő lendületét. Ekkor vált a kép, és főhősünket látjuk – jelen esetben a korai filmezés egyik sztárját, Buster Keatont – aki megzabolázhatatlan járművével rohan a vasúti átjáró felé. Az ütközés elkerülhetetlennek tűnik, ám az utolsó pillanatban, éppen egy hajszálnyival sikerül elkerülni a végzetes balesetet.
A jelenetet a valóságban csak igen nagy kockázat mellett lehetett volna leforgatni, így inkább megfordítva filmezték le az eredetileg tolató mozdonyt, csak arra ügyelve, hogy az éppen akkor hagyja el az átjárót, amikor a szintén tolatva közlekedő Buster Keaton odaér. Nagyjából ez volt a filmtörténet egyik legelső autós trükkfelvétele.
A filmes trükközés első nagy találmánya: a háttérvetítés
Hogy hogyan lehetett az 1950-es, ‘60-as években egy teljes filmfelvevő berendezést a száguldó autó motorházának tetejére erősíteni úgy, hogy közben a fényviszonyok az autó belsejében és kívül is megfelelőek legyenek? Lényegileg sehogy. Erre a problémára eszelték ki a háttérvetítés technikáját.
A preparált autó a stúdióban állt, lehetőleg egy mozgatható, rugózó állványon, és a kellő fényerővel mögévetítették az út ablakokból látható részét. Így a sofőr és az utasok is jól láthatóak és hallhatóak lettek, tehát teljessé válhat az illúzió. Amíg az autó egyenesen haladt, addig ez még úgy-ahogy működött is, minimális kormánymozdulatok, egy kis himbálózás a karosszériát mozgató munkások segítségével...
Ám ha a rendező úgy döntött, hogy kanyarokkal szeretné még élethűbbé tenni az üldözési jelenetet, a háttérvetítést rendkívül nehezen lehetett szinkronba hozni az autóban ülők mozgásával. Még olyan ikonikus filmek estében is, mint amilyen a James Bond produkció volt. A „Dr. No” című filmben Sean Connery sajnos csak a legritkábban tudott szinkronba kerülni a mögé vetített látvánnyal, az őt üldöző autó mozgásának felvételekor pedig nem kalkulálták James Bond autójának hosszát, így közelítéskor a követő autó túl nagy méretben látszódik. A háttérvetítés technikája később sokat finomodott és igen alkalmas eszköznek mutatkozott a valós autózás illúziójának megteremtésére.
A modern autós üldözések első etalonja: Bullit, 1968
Végy egy aljas megjelenésű amerikai autót, mint amilyen egy Dodge Charger, mellé egy V8-as Ford Mustangot és vedd fel az üldözést a lehető legnaturálisabb módon: úgy, ahogy van!
A Steve McQueen nevével fémjelzett „Bullit” című film üldözési jelenete több zseniálisan egyszerű technikai megoldás révén száguldott be a filmtörténetbe. Egyrészt rendkívül masszív, és a korábbiakhoz képest jóval kisebb méretű kamerákat kezdtek használni. Másrészt új ötlet volt a kamerának az autóba történő behelyezése is. Az operatőr a hátsó ülésről filmezett, tudjuk, látjuk, mégsem zavar senkit a technikai személyzet nyilvánvaló jelenléte, mert a mozgás, az autó ereje, száguldása ezáltal jön át a vásznon és minden nézőt magával ragad.
Nagy újdonság volt az is, hogy az új fejlesztésű, Arriflex 35 II nevű kamerák az autók motorházának tetejére, oldalára, hátuljára is felszerelhetők voltak, így főleg az ütközések dinamikáját szinte egy az egyben lehetett áttenni a filmvászonra. Elgondolhatjuk, hogy a mozik hatalmas vászonfelületein micsoda hatása volt a San Fansiscó-i dombokon leszáguldó autók ütődő-verődő mozgásának, amit a kocsira szerelt kamerák révén minden néző átélhetett.
Mindezek mellett az út megfelelő pontjain lehelyezett utcai kamerák is hatalmasat dobtak az élethűség korábban erősen kritizálható szintjén. És a rendező még ezen a hatáson is nagyot emelt a mikrofonok tökéletes elhelyezésével. A V8-as motor hangja végig a „zene füleinknek” és az „idegtépő fanfárhang” kategóriái között mozog, a tényleges sebesség sokszorosát illuzionálva a néző agyába.
A jelenet minden tekintetben zseniális, külön kiemelve a kitűnő versenysofőröket, akik a száraz aszfalton is professzionális finomsággal, mégis brutális erőt sejtetve úsztatták végig a két amerikai autót, helyenként 170 km/órás tempóval, San Francisco jól ismert, dimbes-dombos és kanyargós utcáin.
Új precedens: A francia kapcsolat - 1971
Lényegileg a Bullit technikáját használták A francia kapcsolat című film autós üldözési jelenetében is. A mindent felülíró cél itt is a valóságos élmény lehető legpontosabb átemelése volt a filmvászonra. Gene Hackman alakítása is az élethű, naturális megformálás miatt vált legendássá, de az általa használt autó karoszszériájának ütközéses átformálása is bevonult a fimtörténetbe.
Ugyanis a jelenet közepén a fehér autóval történt ütközés olyannyira élethű volt, amennyire csak élethű lehet egy igazi karambol. Egy olyan partnerrel, aki mit sem sejt arról, hogy éppen egy filmforgatás közepébe csöppent bele. A pontos megfogalmazás persze inkább az, hogy a forgatás keveredett a valós utcai forgalomba.
Mint utólag kiderült, a New-York-i Stillwell Avenue-n történő forgatáshoz a filmesek nem rendelkeztek engedéllyel, sőt, le sem zárták a területet a felvétel idejére. Mindössze a New York-i rendőrség „taktikai egységével” és néhány szabadnapos közlekedési rendőr segítségével szervezték meg az utcai forgatást. A rendkívül magas összeggel megfizetett, szolgálaton kívüli rendőrök munkája az volt, hogy a filmesek utasításai szerint kellett kapcsolgatniuk a kereszteződések közlekedési lámpáit.
Ezenfelül az autó belsejéből készített felvételek közben az autó tetején kék villogó jelzett a forgalom többi résztvevőjének. A rendőrök félhivatalos segítsége tehát rendelkezésre állt. Ennek ellenére a filmrendező William Friedkin szándékosan olyan útvonalra terelte a forgatást, ami nem állt az ellenőrzésük alatt.
Így a fehér autón kívül egy kisteherautót is összetörtek. A felelőtlenség következményeit Friedkin eleve kalkulálta, olyannyira, hogy az autó hátsó ülésén saját maga kezelte a kamerát, mondván: az összes operatőr családos ember. Teljesen megtervezett és többször is elpróbált snitt csak egy volt a hét perces jelenetben: a babakocsis hölgy kikerülése.
A francia kapcsolat című film autós üldözéses jelenete arról is híres, hogy nagy költségvetésű filmben itt alkalmazták elsőként azt, hogy másodpercenként kevesebb képet rögzítettek, tehát csökkentettek a frame rate-en, az FPS-en. Így a valóságosnál jóval gyorsabb mozgás látványát teremtették meg, ez jól tettenérhető, ha a kipufogókat figyeljük: a füst kiáramlása gyorsabbá és szaggatottá válik.
Az FPS-sel történő játékot azóta nagyon sok filmben használták, és használják a mai napig is: pl. a 2015-ös „Mad Max: Fury Road” című alkotásban is így keltették a ténylegesnél nagyobb sebesség illúzióját. Nem alkalmazható azonban ez a technika, ha pl. járókelők is mozognak a felvételen, mert az ő mozgásuk egyből felismerhetően természetellenessé válik.
A francia kapcsolat Oscar-díjas minősítése kapcsán megemlítendő még Gene Hackman komoly autóvezetői teljesítménye is, hiszen a jelenet legnagyobb részében valóban ő maga vezetett. Azonban a rizikósabb felvételeken egy kiváló sofőr kaszkadőr, Bill Hickman irányította a kocsit.
A „Keksz”, mint autós forgatási segédeszköz (Biscuit)
De nem lehet minden színész olyan jó sofőr, mint Gene Hackman volt. Az autós üldözéses jelenetek egyik fő problémája éppen az, hogy amennyiben belülről filmeznének, óhatatlanul látszódnia kellene a sofőrnek is. Azokról a rendezői elvárásokról nem is beszélve, amikor kifejezetten fontos, hogy lássuk a sofőr reakcióit. Ez az úgynevezett „forgatási szög” problémája. Tehát a kormánynál muszáj a színésznek ülnie. Akitől viszont nyilván nem várható el, hogy egy profi sofőr szintjén legyen képes vezetni az autót.
A megoldás egy egészen pontosan nulla autós üldözést tartalmazó filmből jött. A film egy versenylóról szól, aminek történetesen a Seabiscuit nevet adták. A ló versenysikereit csak úgy tudták bemutatni a filmesek, ha a lóversenyeket a lehető legközelebbről filmezték. Erre talált ki a kaszkadőrcsapat egy speciális berendezést, amit meg is építettek.
Végül ezt az eszközt fejlesztették tovább az autós jelenetek filmezéséhez. A „Biscuit” lényegileg egy önmagában száguldani képes jármű, aminek az elejére fel lehet szerelni egy másik jármű elejét, vagy akár teljes utasterét. A filmforgatás az elöl levő autó utasterében zajlik, de a valódi sofőr hátul irányítja az eszközt egy külön fülkéből.
A vezethető alap mindig megmarad, de a rászerelt rész a film igényei szerint változhat, mint egy óriási LEGO játék. A filmesek álma igy tökéletesen megvalósulhat: a teljes utasfülkében filmezhetnek, miközben az ablakon kívül látható száguldás teljesen valóságos.
A „Biscuit” forgatási jármű forradalmasította az autós jelenetek világát. Lehetővé tette Hollywood leghíresebb autós jeleneteinek megfilmesítését az elmúlt két évtizedben. Nélküle nem készülhetett volna el sem a Másnaposok című film, sem a Nyomd bébi, nyomd! című mozi egyetlen üldözési jelenete sem.
A Biscuit egyik legszebb munkája a Drive című filmben jelent meg. Vegyünk például egy konkrét snittet. A Chrysler megüti Ryan Gosling szuperdögös Mustangja farát, amit ezután a főhős kipördít. A jelenet úgy készült el, hogy előbb az egészet leforgatták kívülről. Ehhez két kiváló kaszkadőr sofőrt használtak. Ezután beültették a Biscuit szerelvény elülső, Mustang részébe Ryan Goslingot (és utasát), majd hátulra beült a valódi sofőr. Így a rendező a színészt a jelenet teljes időtartama alatt szabadon filmezhette.
A valódi kaszkadőr sofőr Ryannel többször elpróbálta a jelenetet, rádión „közvetítve” számára, hogy milyen mozdulatot kell éppen tennie. A dőlések, a kormánykerék megfelelő irányú és mértékű elfordítása a jelenet forgatása közben is a valódi sofőr rádiós útmutatásai alapján történt. Ráadásul így a színész pontosan időzíthette a merész forgásokra vonatkozó arcjátékot is, így a külső, a belülről vett külső és a színészt mutató felvétel is tökéletes összhangba került. A végül elkészült jelenet mintaértékűre sikerült. Az illúzió teljes: a hiba nélkül felvett jelenetben fel sem merül a nézőközönségben, hogy nem Ryan Gosling vezet.
A szuperkönnyű kamerák által indított kreativitási hullám
Egyre egyszerűbb speciális járműveket építeni és egyre kisebb súlyú filmes eszközök képesek egyre magasabb minőségű anyagrögzítésre. Ezek az új lehetőségek a filmkészítésben megmutatkozó kreativitás robbanásszerű fejlődését eredményezték.
Jó példa erre a „Tyler Rake: A kimenekítés” című film 12 perces, magával ragadó autós üldözési jelenete. A látvány lényege a dinamika, amit a felvétel folyamatossága és rugalmassága ad meg. A nézők számára a mozgások hatásos átélését Sam Hargrave rendező úgy kívánta lehetővé tenni, hogy egyszerűen ráköttette magát egy speciális üldözőjármű elejére.
A kötés egy mozdulattal leoldható volt, így a filmben menekülő E Merci előbb hátulról követhette, annak mozgását a követő jármű rázkódásával is jól imitálva, majd utolérve az autót, leválaszthatta magát a követő kocsiról és a filmezett autó belsejébe vezethette a nézőt. Ilyen szintű rugalmasságot és a film cselekményébe való beleélés ennyire intenzív lehetőségét korábban sohasem kaphatták meg a mozirajongók. A jelenet forgatása így készült:
A cikksorozat második részében olyan klasszikusok kerülnek sorra, mint a „Ronin” és a „Halálos iramban” széria.
