2023. május 13. | 08:05

Technológiai újításait a versenyvilágból kölcsönözte.

A ’90-es évekről rengeteg dolog juthat eszébe az embernek, de a szabadság szó mindenképpen ott szerepel mindenki gondolatában, legyen az szó szerinti forma, az új évezredet váró reménykedés vagy az új, virtuális tér adta szabadság. De az egyre gyorsabb utcai sportautók képében is megjelenhet, amelyek a ’80-as években váltak igazán ismertté, köszönhetően például a Miami Vice sorozatnak, és így a ’90-es évek meghatározó részévé is váltak.

Forrás: National Motor Museum/Heritage Images/Getty Images

A Ferrari természetesen egyike volt azon gyártóknak, akik a maximumra törekedtek és a hirtelen fejlődő világ technikáit is igyekeztek beleültetni autóikba. Ahogy a korábbi elődmodell, az F40-es is, úgy az azt követő F50 is egy fontos évfordulón jelent meg, pontosabban a Ferrari autógyártói működésének fél évszázados évfordulóját ünnepelte, bár valójában az F50 1995-ös modellévvel indult, így egy évet késett.

A szuperautó a korábbi modellektől eltérően nem V8-as, hanem V12-es motort kapott. Viszont abban követte elődeit, hogy az F1-es versenyautókból átemelt technikai újításokat mind belepakolták a kocsiba, valamint a jármű az anyagait is a versenysporttól kölcsönözte, így az F50 legtöbb alkatrésze már kompozitból készült, amely csekély súlya miatt jóval növelte az autó tempóját.

A 4,7 literes motor az utasfülke mögött kapott helyet, F1-es autókhoz hasonlóan szénszálas monocoque váza volt, az ülések mögötti héjra csavarozták fel a motort. A hátsó felfüggesztés a blokk mögött helyezkedett el a 6 sebességes váltóra erősítve (a rugóstagok vízszintes pozícióban vannak,a gátlók karakterisztikája elektronikusan szabályozott), így a jármű a lehető legjobb súlyelosztást kapta.

A formatervért nem meglepő módon ismét a Pininfarina felelt, akik a korábbi F40-est is alkották, viszont az új stílus kevésbé volt letisztult és nem is hasonlított más Ferrari-modellhez, kivéve a hátsó lámpákat, amelyek a megszokott, páros elosztásban jelentek meg az F50-en is.

Rengeteg vonalat, formát és ívet viselt magán, tele volt szellőzőnyílásokkal, hátsó szárnya pedig még grandiózusabb volt, mint az előd F40-é és mindez tényleges aerodinamikai funkcióval is szolgált a megjelenésen túl. A modell targa tetővel volt elérhető.

Viszont a targa keménytető, így nem lehetett egyszerűen lenyitni, ahogy azt egy roadster esetében gondolná az ember, így ha valaki eltávolította a tetőt és út közben rosszra fordult az idő, a Ferrari külön erre az esetre egy vékonyabb vászontetőt is adott az autóhoz, amelyet gyorsan és könnyen fel lehetett húzni az utastér fölé.

A beltér az előd F40-hez hasonló opciókat kínált: alapcsomag része volt a légkondi és a kompozitból készült kagylóüléseket bőrrel vonták be, középen pedig vászonnal, opcionális lehetőségként pedig a sima és a nagyobb méretű ülések közül lehetett választani. A vezérlőpanelen a hagyományos gombokat felváltotta a több színben is megvilágítható kijelző, de más változtatás nem történt, az elődmodell puritán egyszerűsége az F50-nél is megmaradt. Így például az utasoknak kézzel kellett működtetni az ablakemelőket.

Végsebessége 325 km/óra volt, a 0,100-as sprinthez pedig 3,9 másodpercre volt szüksége. A 105 literes üzemanyagtank viszont valószínűleg sűrűn kérte az újratöltést.

Ferrari F50 GT

Az F40 LM variációjához hasonlóan az F50 név alatt jelent meg az F50 GT, a még versenyautósabb hatású és teljesítményű modellváltozat. A Dallara és Michelotto versenypartnerekkel közösen fejlesztett autót a GT1 osztályban akarta indítani a Ferrari, amely a 24 órás Le Mans egyik, akkoriban egészen új, csupán két éves osztálya volt.

A versenymodellen a feltuningolt motor mellett néhány egyéb változtatást is alkalmaztak. A tetőt megerősítették, a hátsó szárny még nagyobb lett és előre is kapott egy spoilert. Emellett a felfüggesztés állíthatóvá vált és Speedline felniket szereltek az autóra. A felerősített motor teljesítménye 739 lóerő volt a teszteken és az egyik ilyen mérés alkalmával az is kiderült, hogy az autó gyorsabb lehet, mint a 33SP, a Ferrari 3 évvel korábban tesztelt szuperautója.

A GT-t nem kezdték el gyártani, mivel pénzügyi forrás híján a Ferrari elkaszálta a projektet. Három modell készült el teljesen, ezeket a cég árverésre bocsájtotta, a három másik, még félkész állapotban lévő tesztautót pedig megsemmisítették.

A sima F50-ből ennél valamivel több látott napvilágot, 1995 és 1997 között a bemutatáskor ígért mind a 349 modellt legyártották. Luca Di Montezemolo, a Ferrari vezérigazgatója azzal indokolta az érdekes darabszámot, mert ez pontosan eggyel kevesebb, mint amennyit a cég el tudna adni a modellből.

Bár az F50 sohasem került be a versenyvilágba, de a formaterve és teljesítménye a ’90-es évek ikonikus modelljévé tette, és a cég fél évszázados évfordulóját ünneplő modell lett az a közúton használható jármű, ami legközelebb állt egy versenyautóhoz.

National Motor Museum/Heritage Images/Getty Images