Az ikerturbós japán V6-osok mindig is csemegének számítottak. A 300ZX és a 3000GT a szigetország talán két legmeghatározóbb sportkupéja volt a 90-es években.
A 80-as évek második felében már voltak ütőképes autók a nyugaton, amikkel félelmetes tempót lehetett menni. Az M5-ös BMW-vel megszületett a szuper szedánok kategóriája, amihez röviddel később a Mercedes is csatlakozott 500E modelljével, ez a két német cirkáló uralta akkoriban az Autobahn belső sávját. Nem sokkal mögöttük ott volt az Audi 200 Turbo 20V vagy a raliban született ur-Quattro, amik útviszonyoktól függetlenül a tapadás királyainak bizonyultak. Eközben a Vasfüggönytől keletre, Magyarországon még bőven a szocialista járművek voltak többségben, melyek műszaki tartalma hát finom szólva se volt azon a szinten, mint az előbb említett csúcsgépeké. Néha azért feltűnt egy-két Golf vagy Jetta, amelyek színt vittek a szürkeségbe. Viszont tőlünk keletre meglepő módon 200 lóerő feletti, olykor elektromosan vezérelt aktív-légterelőkkel megspékelt, turbós vadállatok készültek. Tőlünk keletre. Igaz, jó párezer kilométerrel keletre.
Az autóról képeket ide kattintva találsz.
A japán hadjárat, ami a világ autóiparának leigázására indult valamikor a 80-as évek végéig vezethető vissza. A szigetország ekkor már bőven nem volt piskóta, olyan szintű tudást halmoztak fel a turbós-benzinmotoroknál, hogy kis túlzással fele akkora köbcentiből kihozták ugyanazt a teljesítményt, mint pár gyártó ott messze a nyugaton, főleg Amerikában. A Nissan ikonikus sportautó-szériája, a Z modellek már 1981 óta készültek feltöltött változatban, az S130-as 280ZX-ben debütált az akkor korszerűnek számító csigás konstrukció. Utódja, a V6-os 300ZX Turbo már 208 lóerős teljesítmény leadására és 230 km/h feletti végsebesség elérésére volt képes. A japánoknak viszont eszükbe se jutott visszavenni a lelkesedésből és a maximalizmusból, ami akkor jellemezte őket, még nagyobb lendülettel futottak neki, a Z sorozat talán legkomolyabb generációjának, a Z32-esnek.
Formatervét már bemutatása előtt három évvel, 1986-ban elfogadták, Isao Sono és Toshio Yamashita egy igazán futurisztikus, vastagon a 90-es évek dizájniskoláját előrevetítő karosszériát rajzolt a 300 ZX-nek. Elődjénél ugyan egy hajszálnyival rosszabb volt a légellenállása, de ez senkit sem érdekelt, mert a gömbölyű vonalak és a lapos, széles orr mindenkinek elterelte a figyelmét. A motorpalettát annyiban változtatták meg, hogy kiszórták a 2 litereseket. A Z32-es már csak 3000 köbcentis V6-os erőforrással volt elérhető. A VG30ET-ből VG30DETT lett, ahogy láthatod két betűvel bővült a karaktersor, a D azt jelölte, hogy egy hengersor dupla vezérműtengellyel működik, a második T-t pedig magad is kitalálhatod. Igen, még egy turbót aggattak a hathengeresre, így született meg a híres 300ZX Twin Turbo. Megjelenésekor ez volt Japán legerősebb és legkorszerűbb benzines, személyautókban használt motorja, ez volt az az aggregát, amit először 280 lóerőre korlátoztak a „gentlemen’s agreement” értelmében, holott 304 lóerőre lett volna képes. Érdekesség, hogy ezt a szigorú megkötést a JAMA (Japan Automobile Manufacturers Association) vezette be és egészen 2004-ig volt érvényben.
De hát valljuk be őszintén a 280 lóerő sem kevés. Sőt. Ezzel 5 másodperc alatt gyorsult 100-ra a futurisztikus sportautó, végsebessége pedig elérte a 250 km/h-s álomhatárt, a belpiacos modelleket természetesen 180 km/h-nál limitálták. A Twin Turbo változatok különleges futóművet kaptak, amelyeket két módban lehetett állítani, továbbá aktív négykerék-kormányzással rendelkeztek (Super HICAS), ez javított az autó manőverezhetőségén. A Cray-2 számítógépes motorvezérlő szintén high-tech dolognak számított, a Z32-es volt az egyik első jármű ilyennel a világon. Szintén ez a generáció hozta divatba a „T-tetőt”, az oldalanként kivehető paneleket az ülések mögé lehetett betenni, így félig kabrióvá lehetett varázsolni az autót pillanatok alatt.
A szívómotoros példányok mérsékeltebb, 225 lóerős teljesítménnyel rendelkeztek, ezeket gyakran 4 fokozatú automatával házasították. Így jócskán veszített dinamizmusából, inkább egy vagány grand-tourer lett a 300ZX-ből. Nem úgy, mint az SR-71-es változatok. Ezek a japán HKS tuningműhely közreműködésével készültek, nagyobb Garrett turbófeltöltőket és módosított motorvezérlőt kaptak, így 464 lóerőre nőtt a teljesítményük. 1990-ben ez volt a világ harmadik leggyorsabb autója a Ferrari F40 és a Lamborghini Diablo után. Összesen 8 darab létezett ebből a különleges kivitelből.
A 300ZX 1990-ben elnyerte az „Év import autója” címet a MotorTrendnél, az Automobile Magazine beválogatta az „all stars” listájára, de a Road & Tracknél is felkerült a „világ 10 legjobb autója” közé. Elég ütős felsorolás, ilyen eredményekkel nehéz versenybe szállni. A Mitsubishinek viszont eltökélt szándéka volt, hogy konkurenciát állítson a Nissan nehézbombázójának. A Z32-es bemutatása után egy évvel, 1990-ben debütált a szigetország másik ikonikus Twin-Turbo-ja, a Mitsubishi 3000GT.
Már ezelőtt is volt a márkának kétajtós, feltöltött motorral rendelkező sportautója, a négyhengeres Starion viszont vékony volt ahhoz, hogy érdemben versenybe tudjon szállni a 300ZX-el, meg már amúgy is eljárt felett az idő. Az új csúcsterméknek minden téren fel kellett vennie a lépést a riválisokkal, ezért a Mitsubishi mérnökei nem bízták a véletlenre a feladatot. Limuzinjukból a Sigmából vették át a 3000-es V6-os benzinest, amit az autó orrába, fura módon keresztbe építettek be. A 24 szelepes dupla vezérműtengelyes motor szívó változatban 225 lóerőt tudott, a durvított ikerturbós a 300ZX-hez hasonlóan 300 lóerőre volt képes, Japánban ugyanúgy lekorlátozták 280-ra. Érdekesség, hogy az USA-ban Dodge Stealth-ként futott, a testvérmodell műszakilag teljesen megegyezett a 3000GT-vel, viszont létezett belőle 12 szelepes SOHC belépőmodell 164 lóerővel.
A Nissanhoz hasonlóan a csúcs-Mitsubishiben is volt, adaptív futómű és aktív négykerékkormányzás, a legnagyobb különbséget viszont az jelentette, hogy a 3000GT állandó összkerékhajtással rendelkezett. Sőt, 1990-ben már aktív-aerodinamikával ruházták fel, a sebesség függvényében állította motor a légterelő spoilereket. Akik újkorában tesztelték a high-tech sportkocsit, kivétel nélkül mindenki áradozott a brutális menetteljesítményekről, viszont az elektromos „kütyüket” csak szidni tudták, mondván haszontalanok és csak tovább növelték a már amúgy is nehéz platform súlyát. Tény, hogy a 3000GT nem volt egy tollpihe, a fullos VR4-esek tömege elérte az 1,9 tonnát. Viszont még így is képesek voltak az 5 másodperc alatti 0-100-ra, végsebességük 250 km/h körül alakult.
A Mitsubishi különlegessége volt, hogy a korai példányok még bukólámpával rendelkeztek, ezeket csak a ráncfelvarrás alkalmával cserélték hagyományos fényszórókra. A faceliftes 3000GT-k már vezető és utasoldali légzsákokat kaptak, a klíma hatásfokán javítottak, a motort pedig 320 lóerőre combosították. Az addig használt 5 gangos kéziváltó kegyetlen hosszú áttételekkel rendelkezett, 3. fokozatban 200 km/h-t (!) is képes volt menni, az új 6-os Getraggal már „csak” 170-et tudott tiltáson ugyanebben a fokozatban.
A Mitsubishit egészen 2000-ig gyártották, ekkor sajnos utód nélkül nyugdíjazták a high-tech sportkupét. A Nissannak kegyesebb sors jutott, hiszen folytatódott a Z-széria előbb a 350Z-vel, majd a 370Z-vel, amik tovább örökítették azokat a tulajdonságokat, amikért egy hátsókerekes japán kupét szeretni szokás. Viszont mindkét ezredforduló utáni „fairlady” szívómotorral gurult le a gyártósorról, így aki ikerturbós V6-os japán szörnyetegre vágyik, annak már csak az R35-ös GT-R jelentheti a megoldást. Ugyan eljárt már az idő az utolsó szamuráj felett, de dragversenyeken és a versenypályákon még mindig rettegik a nevét!
