Az 1987-es év májusa egy igencsak különleges hónap volt a japán autóipar történelmében. A Toyota vezetősége ekkor bólintott rá az első Lexus limuzin formatervére, az LS400-aséra, igaz, ekkor még nem állapodtak meg arról, hogyan fogják hívni újdonsült prémiummárkájukat, amellyel betörnek a német luxusautók ligájába. Mindenki csak „F1”-ként (Flagship-1 vagyis zászlóshajó) említette a korai időszakban, a mára mondhatni legendás típusnevet két évvel később kapta meg, amikor 1989-ben debütált a detroiti NAIAS Autószalonon.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

A Toyota mondhatni szűzen fogott neki az LS400-as tervezésének, korábbi luxuscirkálói ugyan voltak (pl. Century), de azok kimondottan a japán piacra készültek, a japán ízlésvilág szerint. De tudták, hogy Amerikában és az öreg kontinensen más szelek járnak, így a dizájnhoz a német limuzinok formatervéből merítettek ihletet, főleg a W126-os Mercedes S-osztályéból. Szögletes vonalakkal dolgoztak, hatalmas felületeket hagytak az LS400-on, hogy kellőképp robusztus legyen az autó megjelenése, hiszen akkoriban ez számított igazán menőnek. Természetesen az aerodinamikának is kiemelt figyelmet szenteltek a japán mérnökök, hogy menetdinamika és fogyasztás terén is felvegyék a versenyt a német riválisokkal.

Ehhez persze nem lett volna elég csupán egy áramvonalas karosszéria, kellett egy ütőképes motor is az autó orrába. Nem holmi sorhatost szántak a zászlóshajóba, tudták, hogy legalább nyolc henger kell ahhoz, hogy felhívják magukra a figyelmet. Sikerült nekik, az 1UZ-FE kódjelű, 4,0 literes blokk minden idők egyik legselymesebb járású és legtartósabb V8-as motorjának bizonyult, amivel akár az 1 milliós futásteljesítmény elérése sem tűnt hatalmas kihívásnak. Sikerének (egyik) kulcsa az volt, hogy egyáltalán nem volt túlfeszítve teljesítmény szempontjából: gyárilag 250 lóerővel és 353 Nm-es nyomatékkal rendelkezett, ami mellé egy 4 fokozatú automata váltót párosítottak. Ezzel a kombinációval 8,5 másodperc alatt gyorsult 0-ról 100-ra, végsebessége pedig elérte a 250 km/órás álomhatárt.

Az LS400 esetében ódákat szoktak zengeni a műszaki túltervezettségről és a japánok maximalista hozzáállásáról, nem véletlenül. 14 különböző modellt építettek csak az aerodinamika finomhangolására a 16 hónapos periódus alatt (egy átlagos autóból maximum 6-ot szoktak), hogy minden létező dolgot leteszteljenek rajta: a szélcsatornában telerakták a Lexus belterét mikrofonokkal, hogy a legapróbb szélzajt is felkutassák és megszüntessék. 1400 mérnök és 2300 technikus dolgozott a zászlóshajón, a V8-as motorból közel 900 prototípust építettek, mire tökéletes nem lett. A fejlesztőcsapat világszerte 2,7 millió kilométert tekert bele LS400-asokba a legextrémebb időjárási körülmények és útviszonyok között.

A beltérben 24 különböző faberakás és legalább ennyi bőr közül választhattak a vásárlók, ebből kifolyólag szinte alig találni két ugyanolyan LS400-ast. A műszeregység tervezője, Michikazu Masu szembement az akkor épp aktuális trenddel: nem digitális panelt készített, hanem egy hagyományos analógot, a mutatók fluoreszkáló csövek voltak, amelyeket akkoriban csak „fénykardokhoz” hasonlítottak. Mivel a Lexus kimondottan az amerikai piacra akart betörni zászlóshajójával, alaposan feltérképezte az ottani vásárlók igényeit. A felmérések megmutatták, hogy ebben a kategóriában legfontosabbnak a grandiózus megjelenést tartották, a menetteljesítmények csupán a negyedik helyen szerepeltek, így ennek megfelelően tervezték meg az LS400-ast.

Véleményem szerint a Lexus első luxusautója mindmáig a legszebb modelljük, aktuális dizájnjuk túl kaotikus, kissé túlzásba vitték a japán stílust. Bízok benne, hogy a jövőben lesz még ehhez hasonló konzervatív, mégis tekintélyt parancsoló formatervvel rendelkező, műszakilag túltervezett luxuscirkálójuk, amellyel újra fejfájást okozhatnak a német szentháromság tagjainak!