Az éjfekete lopakodó kívánatosabb, mint valaha.
A dél-koreai pickupokhoz mérten az Isuzut sem a márkanév hipe-ja adja el, bár tény, hogy a gyártónak komoly múltja van a terep-teher piacon. A stabil technika sokszor ésszerűtlen megoldásokkal volt tűzdelve, az utastér ergonómiája és a dizájn sem volt éppen az európai vásárlók ízlésére szabva. Az előző generáció már lényegesen közelebb állt ahhoz, amit a század pickupjainak (Európában is) tudnia kell, de az új modell jól felszerelt példányára mondanám jó szívvel azt, hogy minimális kompromisszum mellett konkurál a nagy gyártókkal.
Vad lett, mint egy nagymacska, de szívós mint az igásló
A külső megújulása mindenképpen előnyös D-Max számára, képes felvenni a versenyt a nagynevű kategóriatársakkal. Az autó eleje levedlette előnytelen króm hűtőmaszkját egy sportosan aggresszív megjelenés érdekében. Én személy szerint üdvözlöm a változást, mert valahogy sosem tudtam hova tenni az elegáns elemekkel tűzdelt munkásautókat, szerintem a képességeikhez inkább valami robosztusabb dizájnt illik, de ez nyilván szubjektív.
Az új lámpák lényegesen kisebbek, ugyanakkor a hűtőmaszk sokkal nagyobb és a motorháztető vonala is magasabban húzódik. Az autó eleje kifejezetten morcos, nyoma sincs a keleti autókra jellemző krómozott giccsparádénak, tökéletesen helyén vannak az arányok. Van a krómok helyett kartervédőt imitáló sötétszürke fényezett műanyag betét, aminek gyakorlati funkciója ugyan nem igazán van, viszont a mai trendek szerint jól néz ki. A hátsó lámpák és a raktérajtó is megújult, így több él és foma is kirajzolódik rajta, ami kis színt visz a jellemzően unalmas, lapos pickup-fenékbe.
Az új D-Max bár optikailag valamivel nagyobbnak tűnik, hosszából faragtak másfél centit, így 5280 mm hosszú lett. Mivel ezzel arányosan nőtt a tengelytáv is 3 centit, ráadásul a hasmagasságon is emeltek 5 mm-t, némiképp kedvezőbb terepszögekkel rendelkezik elődjénél. Világmegváltó változásnak azért nem nevezném, de szemből már 30,5°-os törésre képes a lökhárító nyüstölése nélkül fellépni, középen és hátul 1,5° szabadult fel, így 24,2°-os szögig nem szántja be a talajt a vonóhoroggal és 23,8°-os rámpaszögig nem is hasal fel sehova. Valószínűleg közrejátszik a magasabban húzódó motorháztető is abban, hogy immár 800 mm mélységig merészkedhetünk vele a kacsausztatókba.
A beszállást segítő küszöbök mindig hátrányosan hatnak az terepképességre, de kifejezetten hasznosnak a nehezebben mozgó utasok számára. Az “Onyx” fekete fényezés azonban biztos nem a kemény munka támogatására készült, mert a landolási felületet tévesztő cserebogár is komoly nyomot hagy a hiperérzékeny lakkrétegen.
A mindennapi használat már nem jár kompromisszumokkal
A beltér a kornak megfelelő személyautós vonalat erősíti tovább, kényelmes bőr ülések és ergonomikus elrendezés várja a sofőrt. A tesztelt D-Max LS Plus felszereltségének köszönhetően kimaxolták az anyag-összeállítást, a műszerfal fekete bőrbe búrkolt felületeit fehér cérnával díszitették, csak úgy mint minden felületet, amivel az ember érintkezhet. Nem mondanám alapvetően elvártnak ezt egy hivalkodástól mentes munkaeszköz esetében, de miért ne lehetne szép is az, ami amúgy jó?
A színhasználattal a biztonságra mentek, így a megbízható minimalista fekete-szürke kombinációban összeállított beltérbe nehéz belekötni. A szürke műanyag betétek letisztult képet alkotnak, bár az ajtó lakkbetétjeit nem a legcélszerűbb megoldásnak tartom, mert egy idő után a karórával, gyűrűvel rendesen összekarcolják majd, ráadásul ha véletlen lehúzva marad az ablak, a sarat is ide dobhatja a kerék.
Az ülőlapok elöl kellően hosszúak, legalábbis az én 180 centi alatti magasságomhoz, ráadásul a felszereltséghez jár az elektromosan állítható vezetőülés is. A kormány kellemes tapintású bőrbe van vonva és méretes gombokkal van ellátva a multimédia és az autó menürendszerének kezelése miatt. Jó is ez, mert ha valaki nem szeretné, hogy az időnként túl önálló vészfékasszisztens, sávtartó és egyéb csilingelő, korrigáló vezetéstámogató okoskodjon, a kikapcsolására szolgáló menüt ezekkel a gombokkal lehet elővarázsolni.
A műszerfal analóg órái között található kijelzőn figyelemmel kísérheti a sofőr az alapvető menetinformációkat, bár a digitális kijelzőparádé nem itt, hanem a középkonzolon található. A 9”-os képernyő központi részét képezi a középkonzolnak, az érintőpanel kezelése ezért nem jelent nagy gondot. Szerencsére a klímapanel kapcsolói rendes fizikai gombokat kaptak, így terepen pattogva sem nehéz a kezelése.
Az 1,9-es dízel már nem is annyira gyenge
A D-Max a kategória egyik legkisebb köbcentis dízelmotorját kapta, papíron nem sok jóval kecsegtet. Azonban az 1,9 literes, 163 lovas motorral egyáltalán nem nevezhető dinamikátlannak. A manuális váltós autó - üresen - tökéletesen tartja a tempót a városi forgalommal, bár a 360 Nm csak 2000-2500-as fordulatszám-tartományban áll rendelkezésre, ezért néha elég rendesen le kell forgatni. Ilyen esetekben megbolygatja a komfortot a kegyetlenül kelepelő motor, előjön az Isuzu igazi teherautós oldala. A fogyasztás briliáns, simán 10 liter alatt maradt a városi körözés során, amit egy kisebb csodának éltem meg.
A váltó áttételezése pickupoknál a megszokott rövid sebességekre van hangolva, ennek megfelően sűrűn kell váltogatni, de ha szükséges, nehezebb dolgok vontatásánál felező is rendelkezésre áll. A komolyabb terep okozta viszontagságok leküzdésére van benne kapcsolható diffizár a hátsó tengelyek között.
Stabilan hozza a kategória elvárt szintjét
Van biztonsági elektronika bőven az autóban, azonban a működésük sok esetben nagyon zavaró, ráadásul néha több odafigyelést igényelnek, mintha nem lennének. A radarok érzékenysége remek, parkolás közben sokat segít az amúgy nem túl erős tolatókamera képén. A vészfékező asszisztens néha borzalmas hülyeségeket csinál, egy-egy előzés alkalmával szó szerint megállította a megkezdett folyamatot, mert az előzőtt járművet túl közelinek érezte, pedig abszolút biztonságos távolságra volt az eddigi rutinom alapján. A sávtartó bizonytalanságát le lehetne tudni a magyar útfestések sokszor botrányos állapotával, de érzésre inkább a az aszfaltot figyelő kamerák lencséje lehet homályos, mert ott sem mindig jó, ahol látszik a felfestés.
A vezethetőség élményét jelentősen befolyásolta hiperérzékeny lelkivilágú vezetéstámogató rendszer, de miután az ember indulás előtt végig kattintgatja a menüket és finomhangolja a rendszert, máris mehet a menet, igaz ezt minden indulás előtt el kell játszani.
Az Isuzu remekül hozza az alapvető stabilitást és kényelmet közúton, ami mára már elvárt ebben a kategóriában. Külön jó pont, hogy a platón kívül tisztességes rakteret alakíthatunk ki a hátsó ülőlapok felhajtásával. A laprugós pattogás egy fokkal izgágább ugyan, mint a Hilux esetében, ami részben a kevésbé merev és sokszor nagyon vibráló váznak köszönhető.
Már nem feltétlen árbajnok
A személyautósra hangolt platósok világában mostanra szép számmal akad választék, és mindkét dél-koreai márka beérte a japán és európai gyártókat. A csúcsra felszerelt tesztautóért picivel nettó 10 millió felett kell fizetni. Az alapvető szerkezeti, motorizáció és hajtásbeli megoldások semmivel sem tűntek kevésbé jónak a konkurencia termékeinél, de a szoftveres beállításokon azért lehet még mit finomítani, mert ennél eggyel pontosabban működött még a Ssangyong Musso Grand is.
Bár az árazás tekintetében már nem ţűnik annyira kiemelkedő választásnak, hiszen a duplakabinos Hilux belépő modellje több mint nettó 1 millióval olcsóbb, bár gyengébb motorral és kevésbé felszerelve kínáljak, mégiscsak egy Toyota. Igaz, az Isuzu múltja is ad okot a bizalomra, hiszen az alapvető műszaki megbízhatósággal nem igazán volt gond eddig sem a felhasználói tapasztalatok alapján.
A Ssangyong Musso Grand tesztvideóját itt tekintheted meg:
