A szuperszonikus utasszállítók, a Concorde és a Tu-144
Van az a szintje a repülésnek, amit egy darabig pedzegettünk, majd jobb a békesség elvén mégis elengedtük. Megvan az, hogy egy időben a London és New York közötti bő 5570 kilométer letudható volt 3 órán belül? Egészen pontosan 2 óra 52 perc és 59 másodperc alatt a Concorde nevű szuperszonikus repülőgéppel.
A brit-francia közös fejlesztésű repülőgép egészen különleges megoldásokat igényelt, cserébe a hangsebesség kétszeresét is képes volt túlszárnyalni. Utazósebessége 2,04 mach, tehát olyan 2500 km/óra körül alakult nagyjából 18 kilométeres magasságban. Ilyen sebesség eléréséhez és ennyire rövid utazási időhöz viszont rengeteg pénz kellett, a Concorde egyértelműen a gazdagok játékszere volt a maga korában.
Ennek fényében pedig nagyon furcsa érzés volt végigsétálni az utastérben, hiszen a sinsheimi múzeum tetején teljes egészében látogatható az egyik utolsó Concorde. Csigalépcsőn lehet rá feljutni, közben érdemes megnézni a törzs és a szárnyak kialakítását. Ott lógnak alatta a hatalmas Rolls-Royce - SNECMA Olympus 593 típusú utánégetővel szerelt gázturbinás sugárhajtóművei, amikből négyet egyébként lent a múzeum csarnokában is kiállítottak. Nem csak a méretük elképesztő, de az a tolóerő is, amivel ilyen sebességre gyorsítják az üresen is 78,7 tonnás szerkezetet - megpakolva olyan 111 tonna körül alakul az össztömege.
Egyébként ezzel együtt a Condorce az egyetlen polgári repülőgép, amelyet utánégetővel szereltek fel. A hajtóművek még enélkül az Avro Vulcan vadászbombázóban dolgoztak az '50-es és a '80-as évek között. Maga a Concorde sem egy fiatal ötlet, hiszen az első 1969-ben szállt fel, míg az utolsó 2003-ban.
Szinte azt gondolnánk, hogy két Concordot raktak ki egymás mögé a németek a múzeum tetején, valójában az első egy Tupojev Tu-144. Ez volt a Concorde szovjet versenytársa, ami érdekes módon még hamarabb is szállt fel, illetve gyorsabb is volt. Az akkori politikai vezetésnek presztízskérdés volt, hogy a Tu-144 legyen az első mindenben, ehhez mérten pedig katonás szigorral ügyeltek a fejlesztésre.
A cél nagyon hasonló volt, mint a nyugati vetélytársnál, kell egy szuperszonikus utasszállító repülőgép. 1969-ben csupán két hónappal hamarabb szállt fel az első Tu-144, mint a Concorde. Az egyik tervezési szempont az volt, hogy 2300 és 2700 km/óra között legyen a végsebessége, és nagyjából 80-100 utas elférjen rajta.
Érdekes, ahogy az ember végigsétál mind a két repülőgépen, a Tupojev egy sokkal primitívebb és lesajnáltabb repülő benyomását kelti. Bár külsőre erőteljes a hasonlóság és mind a kettő tiszteletet parancsoló szerkezet, belülről a Concorde egy sokkal kifinomultabb érzést nyújt. Hiszen kényelmes ülések, sima és minőségi felületek vannak mindenhol. A pilótafülke olyan, mint egy high-tech űrrepülőben és valamivel tágasabbnak is hatott.
Ezzel szemben a Tu-144 pilótakabinja olyan, mint egy öreg dízelmozdony fülkéje és az oda vezető út inkább érződik egy túlkomplikált generátorháznak. Helyenként lehetett látni a kábeleket és az ormótlan biztosítékokat a plexi falak mögött - a kiállított darabokon -, ezt sokkal elegánsabban oldották meg nyugaton. Az ülések mintha egy Ikarus turistabuszból szabadultak volna, és a beltérben használt műanyagok mintázata is inkább hervasztó volt.
Persze nem szívesen mennék bele politikai vitákba, de a Concorde-on inkább azt éreztem, hogy az embereknek készült. Ezzel szemben a Tu-144 a hatalomnak, hogy megmutassák, ők a jobbak, az ő mérnökeik ügyesebbek. Ezzel szemben mondjuk érdekes, hogy egy Tupojev Tu-144 egy alkalommal ketté tört, egyszer pedig porrá éget, míg a Concorde-nak is volt balesete, de később kiderült, hogy nem a saját hibájából.
Mindenesetre mind a két repülőt elképesztő élmény végig mászni, és érdemes hozzájuk kiállni egy párméteres sort. Ma már talán senkinek sem lesz része megtapasztalni ezeket mozgás közben, de így is fantasztikus.
