2019. október 19. | 08:50

Olcsó, kicsi és praktikus. Ebből következne, hogy silány és unalmas, de a Mini erre alaposan rácáfolt, mindmáig az egyik legélvezetesebb kisautó a világon!

A második világháború okozta pusztítás térdre küldte Európa jelentős részét. Az emberi veszteségek mellett az országok gazdasága romokba dőlt, kimerültek az erőforrások. Az élet azonban nem állt meg, csupán azzal kellett főzni, ami van. Üzemanyag meg nem igazán volt, így a hatalmas benzin vagy gázolajfaló járműveket csak kiváltságos pozícióban lévő emberek engedhettek meg maguknak. Az átlagnak nem adatott meg hasonló kegy, de idővel meg kellett oldani, hogy számukra is készüljön belső égésű motorral szerelt alternatíva, amivel meg tudják oldani az önálló helyváltoztatást. Kicsi, olcsó, nagy példányszámban gyártott autóra volt szükség, így született meg például a Volkswagen Bogár Németországban, vagy a Fiat 500 Olaszországban.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

Angliát az 1956-os szuezi válság rendkívül rosszul érintette, az üzemanyag hiánycikké vált a konfliktus után. A limuzin eladások visszaestek, egyre népszerűbbé váltak a német „buborék autók”, annak ellenére, hogy a járművek importálása, akkoriban még nem volt divat. Leonard Lord, a BMC (British Motor Corporation) feje fel akarta térképezni az akkori kínálatot, és miután kipróbálta az összes akkori kisautót, arra a következtetésre jutott, hogy egyik sem az igazi. Ezért elhatározta, hogy majd ők lepipálják a világot, és megcsinálják a legjobb mini városi autót.

Leonard már rögtön az elején leszögezte, hogy a tervezett járműnek bele kell férnie egy 3,0 x 1,2 x 1,2 m-es dobozba, úgy, hogy közben az utastérnek legalább 1,8 méter hosszúságúnak kell lennie.  A költséghatékonyság miatt pedig már létező erőforrást kell használnia. Felkérte az innovatív dizájnjairól és módszereiről híres, angol-görög származású Alec Issigonist, hogy a feltételek alapján tervezze meg az új járművet. Elvállalta a feladatot, de tudta, hogy új megoldásokat kell majd kitalálnia.

Az aprócska BMC motort előre, keresztben építették be, ezzel is helyet spóroltak az utasok számára, a váltót pedig az olajteknőbe. A kerekeket direkt az autó sarkaihoz közel rakták, szintén a helykínálat maximalizálása és az agilis viselkedés érdekében. A tesztelések során kiderült, hogy az autó kitűnő egyensúllyal rendelkezik, elsőkerekes létére kitűnően tapad, és akár négyen is elférnek benne. A Mini atyja, Issigonis híres láncdohányos hírében állt, imádott rádióhallgatás közben cigarettázni, talán ez lehet az oka annak, hogy a típus egyik első extrája a kihajtható hamutartó volt

A 948 köbcentis négyhengeres BMC motor, amit eredetileg szántak a Minibe, kiderült, hogy erősebb, mint azt először gondolták: akár 144 km/h-s végsebesség elérésére is képes volt, az autó többi része viszont nem ekkora tempóra lett tervezve. Ezért visszavettek a lökettérfogatból, és inkább 848 köbcentis egységet pakoltak a kisautóba. Emiatt teljesítménye visszaesett 37-ről 33 lóerőre, de főleg a nyomatékvesztés miatt lett könnyebben vezethető az autó.  Az így 120 km/h-s csúcstempó is kiemelkedő értéknek számított a kategóriában. 

A bemutató végül 1959-ben érkezett el, Austin Seven és Morris Mini-Minorként kezdték forgalmazni, de Amerikában Austin 850 és Morris 850-ként ismerte meg a vásárlóközönség. Nagyjából 2000 autót küldtek szét a világ 100 országában ekkor, hogy mindenki megtekinthesse az angolok új kisautóját. Eleinte nem volt sikertörténet, a Ford híres állítása szerint a BMC 30 fontot veszít nagyjából minden legyártott autónál. Ők persze tagadták, elmondásuk szerint ahol lehetett, ott visszafogták a költségeket, ez látható is például a külső ajtózsanérokon vagy az el nem takart hegesztéseknél.

Később kibővítették a modellpalettát furgon és pickup, változattal is, a futóműben pedig elkezdték alkalmazni a Hydrolastic gumirugós konstrukciót. Ezzel javult a menetkomfort, de megnőtt az előállítási költség és a súly, ezért később elengedték ezt az újítást. 1965-ben az Automotive Products automata váltót tervezett a Minihez, így már volt még egy alternatíva a vásárlók számára.

A 60-as évek második felében végre elkezdett beindulni a buli. Sztárok és hírességek kezdtek feltűnni Minikben, majd az Olasz meló c. film átütő sikert hozott az angol kisautónak, a popkultúra részévé vált. A film jeleneteiben kitűnően látszott, hogy mennyire jól manőverezhető. Már a 850 köbcentis motor is jól mozgatta a kevéssel több, mint 600 kilogrammos kocsit, az 1,3 literes négyhengeres pedig igazi rakétaként vihette a kis bódét. A Ford erre válaszul piacra dobta a korszak másik híres népautóját, a Cortinát. A BMC kijelentette, hogy számukra nem jelent közvetlen konkurenciát, nem is aggódnak, mert a Mini állításuk szerint mindig profitot fog hozni. Igazuk is lett, főleg a De Luxe kivitelek hozták házhoz a legtöbb hasznot, ezekben volt biztonsági öv, külső tükör, rádió és fűtés.

Hiába családoknak lett tervezve elsősorban a Mini, Issigonis egyik jó barátja ráébresztette, hogy ezzel akár profi versenyeken is lehetne indulni. Az említett úriembert John Coopernek hívták, ő volt az egyik első ember, aki a prototípust kipróbálta, áradozott a gokartszerű menetdinamikáról. Az első Mini Cooper 1961-ben gurult le a gyártósorról, három évvel később, 1964-ben egy kis piros Mini megnyerte a Monte Carlo Ralit. Ez a siker kulcsfontosságú volt az angol gyártónak, ugyanis modelljük igazi versenyikonná vált, nem sokkal később pedig mérföldkövet ünnepelhettek: eladták az 1 milliomodik Minit, az első generációból.

1967-ben avatták a második szériát, amely megújult hűtőráccsal, nagyobb hátsó szélvédővel és több esztétikai újdonsággal debütált. 1968-ban a spanyolországi Pamplona városában is megindult a gyártás az Authi cég közreműködésével, sőt Chilében üvegszálas karosszériával készítették a Miniket. Ezeket könnyű felismerni a hiányzó hegesztési varratokról és a nagyobb illesztési hézagokról. Összesen 429 000 darabot gyártottak a második szériából.

A Mark III. csak annyiban változott, hogy észrevehető legyen a fejlődés és a generációváltás. Nagyobb ajtókat kapott, s a zsanérokat immáron szépen elbújtatták a fürkésző tekintetek elől, a vásárlók és használók kérésére pedig bukóablakokat alkalmaztak a korábbi tekerősökkel ellentétben. A cowley-i üzemben megszűnt a gyártás, ezt követően kezdték simán Mininek hívni, az Austin és Morris brandeket már nem használták innentől fogva. Népszerűsége még ekkor is magas volt Angliában, riválisai mellett azonban már idejétmúltnak hatott, nem hozta azt a műszaki finomságot, amit egy korabeli japán jármű.

A negyedik generációval párhuzamosan a British Leyland nekilátott egy modernebb kisautó gyártásának, az Austin Mini-Metro sok szempontból fejlettebb volt, könnyebben felvette a versenyt a korabeli konkurenciával pl. Fiesta, Renault 5, vagy a VW Polo. Megváltoztak az emberek preferenciái, már inkább fejlettebb technikával rendelkező gépjárműveket választották, a Mini kezdett kiesni a legnépszerűbb exportcikkek közül. A Mini 1981-ben szerepelt utoljára a Top 10 legtöbbet eladott angol autókból álló listáján, kilencedik helyezést szerzett, míg a Metro ötödikként végzett.

1984-ben ünnepelte 25. évfordulóját az eredeti modell, a British Leyland e jeles alkalomból kiadott egy limitált kiadást, Mini 25 néven. Ekkorra datálható egy fordulat az eladási példányszámokban: alulról bővítették a kínálatot City és City E változatokkal, amelyek gazdaságos alternatívát jelentettek a mindennapi városi közlekedésre. Ismét egyre többen vásárolták, a híres angol kisautót. Megjelentek ezzel párhuzamosan különleges, múltat idéző Minik, London Collection néven. Az Austin Rover elhatározta, hogy gyártásban fog maradni a kultikus modell, egészen addig, amíg csak lehet.

1984-től 2000-ig még további három generációt élt meg a Mini, de ezek már nem tartogattak kiugró innovációt, vagy jelentős változást. 89-ben visszatért a sportos Cooper, a jól bevált 1,3-as benzinessel, a mezei példányok nagyobb tárcsafékeket kaptak, majd az 1990 utáni példányoknál nyugdíjazták az 1,0 literes motort. Az utolsó generációban helyet kaptak légzsákok, a műszeregység már ablaktól ablakig ért, ezzel váltották ki a sokáig megszokott polcot a műszerfalon. Az előbb említett erőforrás már injektorral működött, az 1.3i volt a belépőmodell, a Cooper pedig a sportos. 41 év után, 2000-ben befejezték a Mini gyártását.

Ugyanebben az évben a BMW feltámasztotta a márkát, azóta a németek gyártják az egykor kultikus angol kisautót. A hír megosztotta a rajongókat, egy részük örült, hogy visszatért a Mini, ráadásul komolyabb felszereltséggel és stabilabb műszaki tartalommal, a másik tábor viszont egyenesen szentségtörésnek tartotta és tartja a mai napig a radikális változást. A bajorok igyekezték megtartani az összes stílusjegyet, mint például a kör alakú fényszórót, a hűtőrácsot, az agilis menettulajdonságokat vagy a jellegzetes tányér alakú, középre helyezett műszeregységet. Sikerült is, de ha egymás mellé állítasz egy aktuális Coopert és egy régit, akkor látni fogod, hogy a mostani már nem is annyira mini. Elveszítette talán a legalapvetőbb tulajdonságát, már nem más, mint egy a sok kompakt közül. Meg hát német. Attól, hogy a Paulanert teáscsészébe töltöm, attól az még nem lesz Earl Grey…