Dugóhúzó

Próbálom elképzelni azt az élethelyzetet, amikor rendszeresen csúcsforgalomban kell eljutnom a Visegrádi utcából a Várba a Nádor utca érintésével és természetesen a Lánchídon keresztül, és miközben próbálom, csorogni kezd a könnyem, annyira sajnálom magamat. Inkább szarjak fagyott sünt minden reggel, de Budapest belvárosát ilyenkor csak az eltéved turisták szelik át a fenti útvonalon, valamint azok a teljesen kiégett helyi lakosok, akik a beletörődés és örök reménytelenség hermetikusan záródó gömbjében élnek, amióta megtudták, hogy ezentúl ez lesz, már a tenyerük sem izzad, amikor megmarkolják a 15-ös busz kapaszkodóját, hogy kilátástalan életüket egy újabb kilátástalan nappal tetézzék.

Még mindig jobb, mint éjszakásnak lenni a Hejőcsabai Cementgyárban – mondja a felettes én, de a felettes én azt is pontosan tudja, hogy a félszeműnek nem a vak, hanem a kétszemű a viszonyítási alap, mivel az ember alapjáraton negatív abban az értelemben, hogy mindig a veszteséget nézi, nem még nagyobb veszteség bekövetkeztének örvendetes hiányát. Budapest belvárosa tényleg csak arra jó, hogy a szemfüles és önálló közlekedőknek legyen mit elkerülniük.

És a 15-ös (vagy bármelyik, esetleg más szögből, irányból érkező, de szintén a Belvárost átszelő) busz még a legjobb megoldás, mert a személygépjármű használata ilyen küldetésre kifejezetten ellenjavallt, ha jól tudom, egyes modellek használati utasításában már konkrétan benne van, hogy a Budapest belvárosán történő áthaladás garanciavesztéssel jár, nem azért dolgoztak éjt nappallá téve a Putyilov Gépgyár mérnökei és munkásai az új Russo-Balt Depardieu 019-en (ami egyébként behúzott kézifékkel 0.8 másodperc alatt gyorsul 100-ra, és kiengedett kézifékkel még senki sem merte kipróbálni), hogy az Október 5-e utca közepén dobja fel a talpát az orosz nép legnagyobb szégyenére, inkább úgy állították be az automatikát, hogy ha a sofőr megfeledkezik magáról, a kocsi blokkol, mielőtt elérné az V. kerület határát.

Nyilván azoknak van igaza, akik felvetik, hogy de hiszen a Belvárost megközelíteni alulról és kizárólag alulról érdemes, mert mind az 1-es, mind a 2-es metró tökéletes eszköz arra, hogy stresszmentesen a lehető legközelebb jussunk a demokrácia templomához (Parlament) vagy a Nobu étteremhez, viszont ha ez ennyire egyértelmű, akkor elképzelésem sincs, mit keres csúcsidőben annyi zöldes barna tekintetű, elcsigázott autós a moccanásra képtelen sorban, mellettük pedig miért sikoltoznak szüntelenül befelé a felszíni közlekedés aktuális áldozatai. Persze, ha venném a fáradtságot, és egyesével mindenkit meginterjúvolnék, aki nem ment le a föld alá, hogy miért választotta az önpusztítás ezen, egyébként a többihez képest egyáltalán nem élvezetes formáját, mindegyikük tudna mondani valami ésszerűnek hangzó, ám valójában teljes mértékben tarthatatlan indokot, ami miatt neki, pont most, pont itt, pont ezzel a kombájnnal (traktorral, pótkocsis IFA-val, Suzuki Nullaponteggyel, BMW i8-cal – teljesen mindegy) kell átkelnie a Belvároson, de az indokok kórusa mégis hamisan csengene és csak tovább erősítené a helyzet tarthatatlanságát, mivel azt bizonyítaná, hogy magától a magyar sohasem fog felhagyni ezzel a furcsa szokásával, a rendszerbe tehát kívülről kell beavatkozni, különben örökre így marad.

Mindenki csak még most az egyszer, mindenki talán ma másként lesz, mindenki a többi hülyének nem kellene itt lennie alapon belevág újra és újra, pedig már a robogó sem jelent megoldást, mert a Belváros annyira telítődött, hogy kizárólag 3 cm széles, maximum 11 cm magas magyarok esetében lehetne megoldást találni, akkor is csak féregjáratok beiktatásával.

A magyarok azonban nem mennek össze, az Einstein–Rosen‑híd létezése nem bizonyított, különösen a Nádor utca környékén, ilyeténképpen csak az jöhet szóba, hogy valaki feláll egy sámlira, és onnan azt kiáltja, hogy legyen ennek végre vége, majd befalazza a lehetséges bejáratokat.

Vagy kiszélesítik az utcákat a zavaró házsorok lebontásával.

Vagy akkora dugódíjat szednek az illetékesek, amitől már Mark Zuckerberg is megszeppen és inkább rollerre száll.