2019. március 14. | 16:04

Ha választanom kellene egy autót, ami egy személyben testesíti meg a 80-as éveket, akkor kétség kívül a Testarossát választanám. Hogy miért? Olvass tovább!  

„Nem, nem, nem, az én Ferrarim fehér volt, mint Don Johnsonnak a Miami Viceból, nem piros” – szögezi le Jordan Belford a Wall Street farkasa nyitó jelenetében. Az egykori sztárbróker karrierje csúcsán az évi több tízmilliós haszon mellett, egy komplett rezidenciát, magánrepülőket, yachtot és még számos fényűző ingóságot tudhatott magáénak, de ezek mind zárójeles dolgok voltak. A felsorolást hófehér Ferrari Testarossájával kezdte, mert aki igazán gazdag és menő volt a 80-as években, annak volt Ferrari Testarossája.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

Az említett tévésorozatnak kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a világ megismerje, milyen is volt az élet akkoriban, a bűn és a hedonizmus városának számító Miamiban: Armani öltönyök, világos vászonnadrágok, egzotikus sportautók és rengeteg kokain. Pablo Escobar és társainak üzleti tevékenysége fellendítette a feketepiacot a keleti parti nagyvárosban, rengetegen gazdagodtak meg a terjesztésből befolyó összegekből. És, ahogy a mondás is tarja: a pénz még sosem vált a jó ízlés rovására.

A Lamborghini Countachok mellett a Testarossák váltak meghatározó részévé az utcaképnek, rivalizálásuk minden lehetséges területen megmutatkozott: erő, végsebesség, dizájn, vagányság, popkultúrára gyakorolt hatás. A dühöngő bikát már 1974-ben kiengedték karámjából, 10 év alatt minden egészséges fiúgyermek és férfiú szívébe belopta magát, így nem volt könnyű dolga a Ferrarinak, nagy súly nehezedett a vállára, amikor 1984-ben bemutatatták a Testarossát.

A fejlesztés alapjául az 1981-es 512i BB (Berlinetta Boxer) szolgált, le sem tagadhatná a rokonságot. Csak felmenője korántsem volt tökéletes, több problémáját is orvosolni kellett. Ilyen volt például a túlmelegedő kabin, amit az autó orrában elhelyezett hűtő, és az ülések mögött helyet foglaló motor közötti vízcsövek forrósága okozott. De többen panaszkodtak még a szegényes helykínálatra és a „csomagtartó” csekély méretére. Hogy ezeket kijavítsák, a Ferrari összefogott a Pininfarina műhelyével és nekiálltak a karosszéria és a formaterv átdolgozásának.

A Testarossa végül az előbb említett okok miatt durván 15 centivel szélesebb lett a Boxernél, tengelytávja is 6,4 centiméterrel gyarapodott. Ikonikus dizájnja Emmanuele Nicosia és Leonardo Fioravanti tehetségét dicséri, az utóbb említett olasz úriember a légellenállás nagymestere volt, olyan formatervet alkotott a Testarossának, hogy nem volt szüksége hátsó légterelőre. A levegőt koncentráltan a két oldalsó beömlőbe terelték, ami a motor hűtését szolgálta. Emiatt a Testarossa hátsója szemmel láthatóan szélesebben terpeszkedett, mint az orra, ez az autóipar talán egyik legmenőbb dizájnmegoldása volt az elmúlt 40 évből. A végeredmény egyedülálló lett a kategóriában: míg a Countach 0,42-es légellenállási együtthatóval rendelkezett, addig a Testarossa csupán 0,36-os értéket produkált. A hűtők immáron hátul, a motor mellett kaptak helyet, ezzel mindkét korábbi probléma megoldódott: több lett a hely elöl, és az utasokat sem verte már a víz annyira.

A Testarossa motorját a kabin mögé, hosszában építették be. Gondolom senkit sem fog meglepni, ha azt mondom, hogy az erőforrás legalább annyira különleges volt, mint a formavilág. Egy 4943 köbcentis, boxer 12 hengeres, dupla vezérműtengelyes, hengerenként négyszelepes, szárazkarteres egységről van szó, ami már a 80-as évek közepén képes volt a 390 lóerős és 490 Nm-es teljesítmény leadására. A szelepfedeleket pirosra fényezték, nevét is innen kapta: Testarossa – piros fej. Az erőátvitelért egy 5 gangos manuális váltó felelt, egy gyakorlott és biztos kezű pilóta akár 5,2 másodperces 0-100-as gyorsulást is ki tudott hozni a gépezetből. A lehengerlő számok után joggal gondolhatnád, hogy ez bőven 300 felett is tud menni, de sajnos el kell, hogy szomorítsalak: a vágta 290 km/h-nál véget ért. Az álomhatárt házon belül akkoriban csak a 288 GTO tudta átlépni, ezt a privilégiumot meghagyták a limitált szériás csúcsmodellnek. Pedig a Testarossa is képes lett volna rá, semmi kétségem efelől.

Az eredeti modellt az 1984-es Párizsi Autószalonon mutatták be, az első modellfrissítést 1992-re ütemezték. A típuselnevezés megváltozott, immáron 512 TR néven forgalmazták a modellt. Külseje nem változott meg érdemben, megmaradtak a stílusos bukólámpák, csak legömbölyítették a formákat helyenként. Markánsabb változást a gépháztető alatt kell keresni: átalakították a légszűrőket, a kipufogórendszert, nagyobb szívóoldali szelepeket, Bosch motorvezérlőt, és Nicasil bevonatott kapott, ezeknek hála a teljesítmény is jelentősen megugrott. A 434 lóerő már lehetővé tette, hogy becsússzanak 5 másodperc alá (4,8 s) a 0-100-as gyorsulásnál, illetve az 512 TR már megfutotta a 313 km/h-s végsebességet.

Az utolsó kiadás 1995-ben érkezett, az 512 M volt az utolsó szériagyártású változat, ami a Testarossához köthető. A műszaki tartalmon itt már keveset változtattak, a módosítások az autó külsején a legszembetűnőbbek. Száműzték a bukólámpákat, helyükre szögletes fix fényszórókat szereltek, hátul is átvariálták a dolgokat. Véleményem szerint csak rontottak ezekkel az eredeti dizájnon, egy 80-as években született szuperautóra aggattak rá kényszeresen a 90-es évekre jellemző stílust. Elég izzadtságszagú próbálkozás volt, meg kellett volna hagyniuk az eredeti formatervet, nem hiszem, hogy ez bármivel is rontott volna a Testarossa megítélésén.

1986-ban a Fiat vezérigazgatója, Gianni Agnelli regnálásának 20 éves évfordulójára rendelt magának egy Testarossa Spidert. A 62897-es sorozatszámú példány volt az egyetlen eredeti nyitott tetős változat, Argento Nürburgring műszerfallal, magnólia-fehér bőrbelsővel hagyta el a gyártósort. Érdekesség, hogy az autó orrán lévő Ferrari embléma nem alumíniumból, hanem ezüstből készült. Hogy miért? Mert, az ezüst jele a periódusos rendszerben „Ag”, ez pedig az olasz iparmágnás vezetéknevének az első két betűje. Hiába, az ördög a részletekben rejlik.

Miután elkészült a Spider, rengeteg vásárló szeretett volna hasonlót magának, a Ferrari viszont minden egyes kérést visszautasított, ezzel pedig hatalmas szívességet tett Agnellinek, mivel így az övé maradt az egyetlen kabrió a Testarossák közül. 1985-től 1991-ig, az eredeti változatból 7177 példány készült, az 512 TR-ből további 2261, az 512 M-ből pedig 501. Ez összesen 9939 legyártott darabot jelentett a több, mint 10 éves modellciklus alatt, csaknem ötször annyit adtak el, mint Lamborghini Countachból. Olyan hírességek mutatkoztak az ikonikus Ferrarival, mint Elton John, Jordan Belfort, Alain Delon, O. J. Simpson, Rod Stewart, Michael Jordan, Mike Tyson, Dr. Dre, Suge Knight, Gerhard Berger. Don Johnsonnak és fehér Testarossájának akkora hatása volt, hogy a sorozat producere Michael Mann, sőt még a nagy Enzo Ferrari is beruházott egyre.

A Testarossa volt az utolsó 12 hengeres középmotoros Ferrari, a csúcsmodelleket (F50, Enzo, LaFerrari) leszámítva. Utódja az 550-es Maranello már egészen más tészta volt. A hengerszám maradt, de már nem boxer, hanem V-alakba rendezték, sőt az első tengely fölé költözött a hatalmas egység. Emiatt már inkább egy elegáns és túlmotorizált grand tourerré vált a modell, „elveszítette” szuperautó mivoltát. Arról nem is beszélve, hogy a 90-es években már ott voltak a Diablók, Aston Martinok, Porschék, amik mellett már nem feltétlen az 550 Maranello volt a legmagasabb a tornasorban. A Testarossa egy egész korszakot határozott meg a Countachal karöltve: a sebesség, az erő, a gazdagság, a hedonizmus és vagányság szimbólumává váltak világszerte. Több, mint egy évtizeden keresztül személyesítették meg a laikusok számára (is), hogy mire képes az autóipar!