A sokak által minden idők legjobb brit pilótájának tartott Jim Clark 8 F1-es szezonjából 2-t megnyert, s a kilencediknek is jó esélyekkel vágott neki, ám az élet közbeszólt.
Nem sok ilyen F1-es versenyző van, Jim Clark, aki gyűlölte Spát. Még az átalakított, modern változatában is próbára tesz embert és gépet, Clark idejében ez fokozott kihívásokat jelentett. 12 kilométeres hosszával a mostani pálya dupláján versenyeztek akkor, még a hatvanas évek elején is 200 km/h feletti sebességgel. Az Eau Rouge is sokkal nagyobb kihívást jelentett akkor, mint ma. Leszorítóerő mindenek felett. Még ennél is nehezebb volt a Masta Kink – egy bal-jobb kanyarkombináció a házak között, majd kigyorsítás 250 km/h-val. Csak a legbátrabbak és legügyesebbek játéka.
Nem arról volt szó, hogy Clark nem tudta kezelni a pályát. Ő volt a korszak legjobb pilótája.
Az 1960-as verseny volt Clark második futama. Stirling Moss – akinek örökségét nem sokkal később Clark vette át – súlyosan megsérült az időmérőn bekövetkezett balesetben, a Burnenville-kanyarban. Másnap a futamon Clark majdnem áthajtott Chris Bristow lefejezett testén, aki ugyanabban a kanyarban vesztette életét. A verseny későbbi szakaszában aztán halálos balesetet szenvedett Clark csapattársa, Alan Stacey is.
Ezek az emlékek végig kísértették Clarkot. Az ő képességeit és elhivatottságát dicséri, hogy nem rettentette vissza a versenyzéstől. A viszontagságok ellenére négy alkalommal is győzni tudott Belgiumban. Ezek között a győzelmek között van pályafutásának egyik legnagyobb sikere.
Az 1963-as Belga Nagydíjon mindössze a nyolcadik helyről indult, borzalmasan esős körülmények között. Clark hamar az élre tört, a verseny végére mindössze Jack Brabham tudott körön belül maradni – és ő is közel öt perces hátrányt szedett össze.
1967-ben a Lotus 49, és a bivalyerős Cosworth motorja külön kategóriát képviselt. Ez volt a leggyorsabb autó, de közel sem volt könnyen vezethető. A Német Nagydíjon mindenesetre Clark kilenc másodperces előnnyel szerezte meg a pole pozíciót.
Az ehhez hasonló teljesítmények Clark vetélytársai számára is nyilvánvalóvá tették az ő klasszisát.
„ Jimmy egy félisten volt”, mondta Jean-Pierre Beltoise. „Ő volt köztünk a legjobb pilóta.”
Jackie Stewart számtalan versenyen lett második Clark mögött.
„Úgy emlegettek minket, mint Batman és Robin. És nem volt kérdés, ki kicsoda.”
Jim Clark pályafutásának statisztikái
A 25 futamgyőzelme abban az időben rekordnak számított. Azóta számtalan pilóta túlszárnyalta ezt, ám egyiküknek sem sikerült olyan kevés versenyen. Clark mindössze 72 futamon állt rajthoz, ennél jobb győzelmi aránya csak Ascarinak és Fangiónak van. A 33 pole pozíciós rekordját Sebastian Vettel és Lewis Hamilton is felülmúlták, előttük Michael Schumacher és Ayrton Senna is túlszárnyalták ezt a számot. Ami a százalékokat illeti, Clark vezet a maga 45,2%-os mutatójával. Nála csak Fangio volt jobb e tekintetben 55,8%-os teljesítményével.
Ezek a számok érzékeltetik, miként magasodott Clark a többiek fölé, gyakorlatilag unalomba fullasztva a versenyek nagy részét. A Lotus volt akkoriban a legjobb autó, ám ehhez a dominanciához kellett Clark teljesítménye is.
A két világbajnoki címe 1963-ból és 1965-ből az elsöprő fölénynek köszönhető. Könnyedén nyerhetett volna 1964-ben és 1967-ben is, ha a Lotus nem lett volna rendkívül megbízhatatlan.
Ha nem lett volna Jim Clark, valószínűleg nem lenne a Lotus csapatnak annyi futamgyőzelme. A gyorsaság mellett Clark rendelkezett egy kiváló probléma elkerülési képességgel. Finom kézzel vezette az autót, ami egy ilyen törékeny versenygép esetén kulcskérdés.
Clark egy szerény, csendes ember volt, ezzel együtt viszont tisztában volt képességeivel.
Jackie Stewarté a kor egyik kedvenc története, ami egy rémisztő pillanatról szól. Monzában, a Curva Grande közepén beragadt a gázpedálja. Valahogy sikerült bevennie a kanyart, a hallgatóság pedig elismerően tapsolt. Csodálatos időzítéssel szólt közbe Clark:
„Szóval azt mondod Jackie, hogy normál esetben leveszed a lábad a gázról?”
Clark akkora tiszteletnek örvendett társai körében, hogy a halála különösen megviselte őket. A hatvanas évek végén szinte elfogadottak voltak a verseny közben bekövetkezett halálesetek. Clark annyira jó versenyző és ember volt, hogy senki nem hitte volna, hogy ez vele is megtörténhet.
Az 1968-as idény első futamot rögtön meg is nyerte Dél-Afrikában. A következő versenyig azonban egy négy és fél hónapos szünet következett, amit Clark egyéb versenyeken való részvétellel töltött. Így történt, hogy a brit pilóta elindult egy Forma 2-es futamon, 1968. április 7-én, Hockenheimben.
A Firestone gumik nem igazán viselkedtek jól az esőben, Clark számára nagyon szokatlan volt, hogy nem is tudta felvenni a versenyt az élen haladókkal. Aztán valami hiba történt a rendkívül gyors Ostkurve kanyarban. Nem volt gumifal, Clark autója pedig teljes sebességgel a fák közé száguldott. Azonnal szörnyethalt.
A többi versenyző szinte szóhoz sem jutott a sokktól:
„A gyász mellett volt a dolognak egy másik dimenziója”, mondta az új-zélandi Chris Amon, aki Clark mögött haladt a halálos baleset idején. „Ha ez vele is megtörténhetett, akkor nekünk milyen esélyeink lettek volna? Szerintem mindenki úgy érezte, hogy elveszítettük a vezérünket.”
A legnagyobb fájdalmat talán Jackie Stewart élte át. A mai napig látszik rajta, amikor az esetről beszél, a mérhetetlen harag és a hatalmas veszteség.
„Biztos vagyok benne, hogy Jim Clark valamilyen műszaki hiba miatt halt meg”, mondta Stewart a BBC Grand Prix, a Gyilkos évek című műsorában. „Nem voltak korlátok, nem volt kerítés az erdő mellett. Jim Clark durva halált halt egy erdőben, ahol kis és nagy fáknak is nekiütközött, az autója pedig szinte teljesen összetört. Jimmy meghalt. Egyszerűen feldolgozhatatlan volt.”
Stewart már akkor elkezdett kampányolni a Forma-1 biztonságosabbá tételéért. Barátja halála pedig megerősítette benne, hogy ez egy rendkívül fontos feladat. Clark tragikus körülmények között bekövetkezett halála meghatározta a sportág jövőjét, pályafutása pedig a történelemkönyvek aranybetűs lapjaira kívánkozik.
