Kicsit kiforratlan, kicsit megbízhatatlan, de erős és különleges volt a hatalmas dízel.
Amikor megjelent a nagy dízel Touareg, az emberek talán fel sem fogták, hogy mekkora csodát, milyen nagy mérnöki teljesítményt látnak. Sőt, talán az utókor sem érti igazán, hogy ezzel a motorral a Volkswagen milyen nagyon bizonyítani akart, és igazából sikerült is neki. A hatalmas szabadidő-autó egy olyan korban született, amikor a konszernvezér Ferdinand Piёch ellentmondást nem tűrően vitte keresztül a megalomán autós projektjeit. Az 5.0 TDI V10 Touareg, a 6.0 W12 Phaeton és a 8.0 W16 Bugatti Veyron is akkoriban született.
A 2000-es években lepték el az utakat a jól gyorsuló, az embert az ülésbe bepaszírozó nyomatékos dízelek, a Touareg pedig sárnehéz volt, kellett tehát valami, ami viszonylag jó fogyasztás mellett kellő vehemenciával mozgatja az autót. Ezt a feladatot nem bízhatták az ismert, régóta gyártásban lévő 2,5 V6 TDI-re, és nem is dönthettek úgy, hogy csak erős benzines erőforrásokat építenek be a motortérbe.
Hiszen akkortájt Európában a dízel a virágkorát élte. Még nem nagyon jelentkeztek a már nagyon modern, de még igen fiatal dízelmotorok drágán kijavítható nyűgjei, az emberek nem féltek tőlük annyira mint manapság, és két dolgot akartak: jó gyorsulást alacsony fogyasztással párosítva. Nem maradhatott tehát a Volkswagen erős dízel nélkül. A megoldást a V10-es, 4921 köbcentis, erőtől duzzadó (313 LE) motor jelentette, amely egy ideig a csúcsmodell is volt egyúttal.
Ennek megfelelően volt kitalálva az ára is, már-már bántóan drága volt, közel dupla annyiba került, mint a többi kivitel. Hiába, a csúcstechnológia sohasem volt olcsó, igaz, a magas vételi összeget már alapáron is szinte teljes, minden földi jót felvonultató felszereltséggel próbálták ellensúlyozni.
Alapból volt szintszabályzási lehetőséget kínáló légrugós futómű, állítható futóműkarakterisztika, xenon fényszóró, 4 zónás klímaberendezés, elektromosan állítható komfortülések, finom bőr, szabályozható hangulatvilágítás (!), színes kijelzős központi monitor, diófagyökér-díszítés és minden egyéb, a luxuskategóriában megszokott extra.
De a V10 TDI-t senki sem az extrák miatt választotta, hanem természetesen a motor miatt. A slusszkulcs (akkoriban még volt) elfordítására megremegett a karosszéria, ahogy felébredt csipkerózsika álmából mind a tíz dugattyú. A mindössze 600-as alapjáraton ketyegő, kellemes hangú erőforrás már ekkor éreztette környezetével, hogy soha korábban nem tapasztalt dízelerő lapul a sofőr jobb lába alatt, ha úgy akarja.
De a nagy, kétturbós TDI-nek nem kellett különösebben nyomni sem. Már 1500-as fordulaton kényelmesen elvitte a 2,5 tonnás (!) óriási testet, ha pedig a fordulatszámmérő elérte a kétezres értéket, már a nyomatékmaximum is a vezető rendelkezésére állt (750 Nm). Magasabb régiókba talán soha nem is kellett forgatni a motort, hiszen általában így is gyorsabb volt a forgalomnál.
A nagy motorral szerelt autóval méltóságteljesen lehetett haladni, mindent erőből meg lehetett vele oldani. Ha valaki mégis tövig nyomta a gázt a nagy SUV olyat mutatott, amit csak a nagy tömeg és az irreálisan sok nyomaték találkozásánál tapasztalni: az embernek az az érzése támad, hogy a mutatványt akkor is ugyanígy tudná, ha egy B747-es Jumbót kötnének mögé.
De sajnos a két soros, öthengeres 2,5 TDI házasságából megszületett konstrukció nem bizonyult igazán megbízhatónak, hamarosan jöttek a gondok, a túlságosan nyomatékos erőforrás nem kímélte se a hajtásláncot, se saját magát. Ráadásul nagyon sokat fogyasztott, 20-25 litert simán elkért átlagosan 100 megtett kilométerért. De az igazán nagy baj az volt, hogy ha a kétezres években valaki benézett egy Volkswagen márkaszervizbe, a csápos emelőkön motorjaiktól megfosztott Touaregekkel találkozhatott, és nagy valószínűséggel a telepen kint is állt egy-két mozgásképtelen példány. Mind V10 TDI volt.
A szó szerint agyonbonyolított technika és a nagy teljesítmény nem voltak jóban egymással. Szinte minden javításhoz le kellett engedni a motort az autóból, mert a motortérben egyszerűen nem maradt mellette hely a szereléséhez. A motor kiszereléséhez persze le kellett venni a komplett első futóművet, a bölcsőt, a váltót, a hajtásláncot, mindent. És gondok akadtak szép számmal: meghaló turbók, eltörő féltengelyek, túlmelegedő hátsó hengerpár, hengerfej-repedés, elromló üzemanyag-befecskendezés, bedöglő automata, random elektromos hibák és még sok más.
Nem véletlen, hogy a hatalmas erőforrás csak 2007-ig gazdagította a motorkínálatot, rossz híre miatt a vásárlók inkább a 225 lóerős (később 240 lóerős) V6 TDI-t választották, ha dízelre vágytak, ha pedig mindenképpen csúcsmodellt szerettek volna, akkor 2005-től a 6,0 literes, 450 lóerős W12-es benzinmotort is kérhették a Touaregbe. Eleinte ezt a variánst ugyan limitált szériának szánták, végül azonban nem korlátozták a gyártási darabszámot.
