6,0 literes V8 és az űrkorszak egyik legmenőbb izomautója. Ez pedig nem más, mint az 1957-es Buick Roadmaster!
Az 1950-es évek Amerikájában minden a jövőről, űrutazásról és a szovjetekkel folytatott tervezési háborúról szólt. Az évtized jenki autóinak formatervei valamilyen módon utaltak az űrre, űrutazásra vagy repülésre: a tervezők gyakran alkalmaztak olyan elemeket, amik repülőkre vagy űrsiklókra hasonlítottak.
Az autógyártók is igényt tartottak a lakosság pénzére: A General Motors design osztályának főtervezője, Harley Earl állt elő az éves szintű ráncfelvarrás ötletével. Terve be is vált, mivel a múlt század közepén egy autó átlagosan 2 évet töltött egy gazdánál.
Emellett az ’50-es évek további amerikai jellegzetessége, hogy az autók formatervét évente átdolgozták. Ennek az állt a hátterében, hogy a háború után az USA lakossága jelentős mennyiségű tőkével rendelkezett, amit készek voltak azonnal visszaforgatni a gazdaságba.
Persze ebben az emberi hiúság is közrejátszott: ha az autókat évente átdolgozzák, egy 3-4 éves modell már bőven elavultnak tűnik, így ha nem veszel újat, maradinak tartanak. Ha például megnézed a fenti két képet, láthatod, hogy az egyik Buick Roadmaster ’52-es, a másik ’56-os, szóval csak 4 év telt el a két autó szerelése között, ám formatervük jelentősen eltért.
Akkoriban nem az volt a menő, akinek hatalmas SUV-ja vagy fekete limuzinja volt. Menőzni az autó gyártási évével és gyártójával lehetett, a típus mellékes volt. A gyártási év és márka a társadalom egészéhez szólt, míg a típusjelölés a tulaj közvetlen környezetével tudatta, hogy „bejött az élet”.
Ahogy a fentebbi képeken láthatod, az ’57-es modellévre szánt Roadmasterek is bőven különböztek az előző évi, 1956-os modellektől. A Roadmaster, magyarul mondhatnánk „Az utak mestere, bajnoka” 1936 és 1958 között a GM második legdrágább márkájának a legelőkelőbb, legdrágább típusa volt. A Roadmasterek típusfejlődéséről a kapcsolódó írásomban olvashatsz.
A Buick ’59-re kissé átdolgozta üzleti profilját, hogy a fiatalabb vásárlókat is megcélozza. Ekkor a modellkínálat nevét is lecserélték, a Roadmaster helyét az Electra vette át. Az utak mestereit a kabrió mellett természetesen limuzin és kupé kivitelben is meg lehetett rendelni, s a korszak trendjének megfelelően a B-oszlop nélküli „hardtop” limuzinok és kupék is szerepeltek a katalógusban.
Annak ellenére, hogy mai szemmel az ’57-es Roadmaster megjelenése kirívónak, extravagánsnak tűnhet, saját korában a konzervatív megjelenésű vonalvezetést követte. Uszonyai tömzsik voltak, amik „alig” lógtak ki a géptestből, ami egyfajta visszafogottságot jelentett.
Ha közelebbről is megnéznéd ezt a visszafogott űrsiklót, less bele az alábbi videóba! Sajnos ’57-es Roadmaster kabrióról nem találtam jó minőségű felvételt, így be kell érned egy 4 ajtós hardtop limuzinnal. Amennyiben a videó nem indulna el, ezen a linken tekintheted meg.
Az ’57-es Roadmaster utastere is szinte tökéletesen bemutatja a jet korszak esztétikai ideálját. A műszerfalat a króm dominálja, illetve a szélvédő alatti részt kipárnázták, ami biztonsági célokat szolgált: karambol esetén az utas nem a kemény fémbe verte be a fejét. Igen, ez egy elég kezdetleges biztonsági megoldás, de ne felejtsd el, hogy akkoriban még a 2 ponton rögzített biztonsági öv is ritka volt, ráadásul a kezdetleges légzsákok megjelenéséig is még jó pár évet kellett várni.
Mivel az Utak bajnoka a Buick legdrágább modellje volt, így sok olyan extrával felszerelték, ami akkoriban drágának számított. Ide tartozik például az elektromosan állítható üléspad és ablakok, a szervó és fékrásegítő, az automata váltó, de még az analóg óra és rádió is!
Talán nem is meglepő, de a Roadmasterek exkluzivitása, megítélése között is voltak fokozatok. A legmenőbbnek a kabriók számítottak, amiket egy 5957 köbcentis, V8-as erőforrással szereltek. Mivel egy luxusautóról beszélünk, így a manuális váltó szóba sem jöhetett! Helyette a General Motors Dynaflow váltójával szerelték, ami egy kétfokozatú automata volt. Mindez 300 lóerő (224 kW) és 542 Nm nyomaték leadását tette lehetővé.
11,9 máspdperc alatt gyorsított a 2041 kilós puhatetős 0-ról 100 km/órára, ami egész jó érték volt, mivel az ’50-es években minden autó, kiviteltől függetlenül, ami 10–11 másodperc alatt érte el a 100-as tempót, valóságos izomautónak számított. Csúcssebessége 188 km/h, átlagfogyasztása 21,8 liter volt, ami szintén nem olyan rossz, hiszen az ’50-es évek Amerikájában alig volt drágább tankolni, mint gyalogolni!
Nézz bele az alábbi videóba! Amennyiben a nem indulna el, ezen a linken tekintheted meg.
Az ’57-es Roadmaster külseje is nagyon szépen felvázolja az űrkorszak esztétikai ideáljait. A kéttónusú festés és uszonyok mellett hajlított panoráma szélvédőt és hatalmas krómfelületeket kapott, ráadásul az első lökhárítóra „dagmar ütközőket” illesztettek, amelyek olyan ütközőbabák voltak, amik repülők vagy űrhajók részleteit, például hajtóműveit utánozták. Emellett szintén drága, de már akkoriban is retró extrának számított a fémküllős felni, ami szinte csak a luxusautókon bukkant fel.
’57 októberében már megkezdődött a következő évi modellek kereskedők közti elosztása, s ezek már jelentősen eltértek a korábbi változatoktól: a krómfelületek még hatalmasabbak lettek, s emiatt a General Motors ’58-ban gyártott autóit a „Chrome mobile”, vagyis a „krómmobil” gúnynévvel illették.
Mit gondolsz, ha te 1957-ben gazdag jenki lettél volna, a Roadmaster mellett döntöttél volna, vagy a Mercury, a DeSoto vagy a Chrysler típusai közül választottál volna? Oszd meg velünk a véleményed és nézz bele az alábbi galériába! További képekért és részletekért keresd fel az RM Sotheby’s hivatalos oldalát.
