28 éven át gyártották a modellt.
Bár az utóbbi évek James Bond filmjeiben kevéssé látni olyan autókat, amelyek igazán emlékezetesek lennének, kivéve a már korábbról jól ismert Aston Martin DB5-öt, amely először az 1964-es Goldfingerben tűnt fel először, de a legutóbbi két Bond-filmben is szerepelt, Daniel Craiggel a volán mögött.
Azonban ami talán még a DB5-nél is ikonikusabb, az a fehér Lotus Esprit, amely az 1977-es A kém, aki szeretett engemben tűnt fel, méghozzá kétéltű járműként. A Lotus Esprit főképp emiatt is vált az angol gyártó egyik leghíresebb modelljévé és talán ennek a sikernek is köszönheti, hogy majdnem 30 éven és 4 generáción keresztül gyártották.
1970-ben két új modell ötlete vetült fel a Lotus tervei között. A Project M50 nevű lett az 1974-es Elite, a Project M70 pedig a kétajtós kupé, az Europa utódjaként szolgált volna. A projektbe beszállt Giorgetto Giugiaro formatervező cége, akinek Maserati Boomerang nevű tanulmányautóját használták a névtelen projekt alapjául.
Bár a szélcsatornával végzett tesztek alapján Colin Chapman, a Lotus vezérigazgatója nem volt elégedett, az 1972-es Torinói Autószalonon mégis bemutatták a csak Ezüst Autónak nevezett projektet és Giugiaro „hajtogatott papír” koncepcióját a közönség pozitív fogadta. Emiatt a vezetőség mégis zöld lámpát adott a fejlesztésnek.
S1
Az 1975-ös Párizsi Autószalonon leleplezett első generáció az 1976-os modellévre vált elérhetővé, és nagyban hasonlított az M70-es projektre, csupán néhány változtatást hajtottak végre a formaterven. Alakja szó szerint ék egyszerű volt, a lecsapott orr és a szögletes vonalak egy ajtótámasztó ékre emlékeztettek, de a megjelenés mégsem szegényes volt, hanem letisztult, így a Lotus úgy érezhette, végre olyan márkákkal szállhat versenybe, mint a Porsche és a Ferrari.
Az autó alapja ugyanaz a fémváz volt, amelyet a Louts az Elan óta alkalmazott, mivel könnyű súlya erősen csökkentette a jármű tömegét. A felfüggesztést is úgy állították be, hogy a sofőr a legoptimálisabb kezelhetőséget kapja.
Az egyetlen negatívum, amely visszatarthatta a vásárlókat, a kissé elavult motor volt. A négyhengeres, 2,0 literes benzinmotor 160 lóerőre volt képes, emiatt sokan elmarasztalták, az Egyesült Államokban pedig az emissziós szabályozások miatt még inkább vissza kellett fogni az autó teljesítményét.
S2
A teljesítmény azonban nem fogta vissza a vásárlókedvet és az Esprit hamar népszerűvé vált, köszönhetően remek vezethetőségének és alacsony súlyának. 1978-ban, kevesebb mint egy évvel azután, hogy az első S1-rendelőkhöz megérkezett autójuk, a Lotus piacra dobta a ráncfelvarrott verziót, amelyet külön generációként S2-nek neveztek.
A második széria nem sokban különbözött az elsőtől, emiatt is lehet inkább ráncfelvarrásról, mint ténylegesen új generációról beszélni. A külső változtatások olyan esztétikai dolgokra vonatkoztak, mint a hátsó ablak mögé helyezett szellőzőrács, vagy a módosított első légterelő.
A Lotus Esprit ismert volt arról, hogy rengeteg alkatrésze más gyártóktól került hozzá, a tervezők a második szérián lecserélték a korábban használt Fiat hátsó lámpatesteket a Rover SD1-es modelljének lámpáira. Új felnik is kerültek az autóra, a Lotus tervezte, 14 colos Speedline felnik váltották a korábbi Wolfrace-eket. A belsőben is voltak kisebb változtatások, szélesebb ülések igyekeztek nagyobb kényelmet adni és a vezérlőpanel világítását és gombjait is átalakították, utóbbi szintén egy másik modell maradéka, ez esetben a Morris Marináé.
1980 márciusában a Lotus új motort kapott, a 2,0 literest egy valamivel nagyobb nyomatékú, 2,2 literes váltotta. A 2,2-esnek is becézett széria volt az első, amelyben az alvázat galvanizált fémből készítették, a rozsdásodás elkerülése végett. Csupán 88 darab készült ebből a modellváltozatból, majd egy év után a Lotus új verziók gyártásába kezdett.
Essex Turbo
Ugyanebben az évben a Lotus kísérletezett az Esprit turbo változatával, amelyet a versenyvilágban is használni kívántak. Az Essex Turbo Esprit a gyártó F1-es csapatának nevét viselte és a cég 900-as motorját kapta, amely 2174 köbcentijével 210 lóerőre volt képes. Egy újabb Bond-film is segítette a modell promóját, de így is csupán 43 darab készült a modellből, mikor 1981-ben leállították a gyártást.
S3
A Lotus azért állította le az Essex Turbo gyártását, mert egy újratervezett harmadik generáció kifejlesztésén dolgozott, amely S3 néven már 1981-ben debütált. A márkához híven a korábbi modellek felhasználása alapfeltétel volt, így az S3 a második széria 2,2 literes, de turbósított motorjával volt elérhető.
Emellett az Essex Turbo több elemét is felhasználta, miközben a vetélytársakhoz hasonlóan minél több levegőnyílást és légterelőt igyekeztek tervezni rá. A lökhárítókat is megnagyobbították, a kor biztonsági előírásainak megfelelően.
A belső újabb finomításokon esett át, az üléseket ismét átformálták, hogy nagyobb helyet kapjanak az utasok, de a belsőt meg is szélesítették ennek érdekében. 1985-ben egy kisebb ráncfelvarrást adtak az autónak, HC néven, amely a magasabb nyomásmértékre utalt. A HC modellek voltak az elsők, amelyek befecskendezéses módszerrel juttatták a benzint a motorba, amely szintén a károsanyag-kibocsátást igyekezett csökkenteni.
X180
1987-ben Peter Stevens, aki a több gyártónak is tervezett versenyautókat, megalkotta az Esprit addig legeltérőbb modellváltozatát, az X180-at. A korábbi, szögletes formát leváltották a lekerekített sarkok, az ívesebb autótest. A lökhárítókat jobban belesimították az Esprit alakjába, a belsőt pedig elegánsabb dizájnnal látták el.
A modellváltozatra azért hivatkoznak gyártási kódneve alapján, mintsem egy új generációra, mivel az alváz teljes mértékben a harmadik szériáé. 1989-ben felerősítették a motort, így az 264 lóerőre lett képes, a 0-100 km/órás ideje pedig 5 másodperc alá csökkent, ami akkor világszinten is csúcsnak számított.
SE névvel egy újabb variációt adott a Lotus a palettához, amely hátsó szárnyat, szélesebb oldalsó terelőket és újabb beömlőket és rácsokat jelentett. Ez a modell főként Amerikában volt népszerű, de ez annak is betudható, hogy ez volt az első modell, amelyet a Lotus a GM-éra alatt dobott piacra, így az amerikai cég pontosan tudta, mire van szüksége a tengerentúli vásárlóknak.
S4
1993-ra az Esprit fénye megkopott, így a Lotus egy újabb generációval próbálkozott felrázni a megfáradt nevet. A külsőn újabb változtatások mentek végbe, még inkább lekerekítették a vonalakat, a hátsó légterelőt pedig megnagyobbították. A motor a korábbi SE 264 lóerős teljesítményét tudta.
Egy évvel később azonban S4 Sport néven egy erősebb motorváltozattal rendelkező verzió is piacra került, továbbra is a 2,2 literes, négyhengeres motorral, ami azonban már 301 lóerőre is képes volt. Ezt követte a V8-as motor, amely 1996-ban jelent meg és a legnagyobb frissítést jelentette a modell számára. A 3,5 literes motort a Lotus saját maga tervezte és Garrett turbót rakott hozzá.
Az Esprit végső ráncfelvarrása 2002-ben jött el, ekkor Russell Carr, a Lotus főtervezője próbálkozott meg még egyszer életet lehelni a modellnévbe. Az S2 dizájnját idéző, kör alakú hátsó lámpákat kapott, és még néhány apróbb díszelemet, de technikai téren szinte semmi változtatást nem alkalmaztak az autón, így egy évvel később a Lotus úgy döntött, az Espritnek ideje nyugdíjba vonulni.
Összesen 10 675 darab Esprit modell készült 28 év alatt. 2008-ban a GM bejelentett egy Esprit koncepcióautót, de a Lotus elvetette az ötletet és a jogokat eladta a Geelynek. Bár az Esprit karrierje végére eléggé megfáradt, mégis egyike azon ikonikus autóknak, amelyekkel a brit járműgyártás méltán büszkélkedhet.
