Francia csúcstámadó - Renault 25

A Citroën már nagyon korán, az 1950-es években megkaparintotta a piacvezető szerepet a francia luxusautó-bizniszben. Ehhez persze kellett a DS, ami szépségével, különleges formájával, vajpuha futóműjével és kifinomult műszaki tartalmával messze kitűnt hazai riválisai közül.

Minden ráncfelvarrással egyre jobban nézett ki, így képes volt 20 évig porondon maradni (!), mellette pedig olyan nagyágyúkat sorakoztatott fel a Citroën, mint például az SM. Túlzás talán, hogy esélytelen volt mellettük labdába rúgni, de az biztos, hogy nagy kihívást jelentett a konkurens gyártóknak. A DS utódja, a CX már jóval kommerszebb lett, így a Renault elkezdett fontolgatni egy csúcstámadást.

A DS egy mérföldkő volt a francia autógyártásban: már az ‘50-es évek második felében megmutatta, milyen egy jó luxuslimuzin.

Már az 1975-ben bemutatott Renault 30 TS is egy mérföldkőnek számított, ugyanis több mint 40 év után ez volt a gyártó első modellje, amibe négynél több hengeres motort is lehetett rendelni (2.7 V6). Ennek 130 lóerős teljesítménye lehetővé tette az akár 185 km/órás száguldást is, ami a ‘70-es évek fordulóján kiemelkedő értéknek számított a kategóriában. Később debütált a Renault 20, már a típusjelzésből is kikövetkeztethető, hogy egy szerényebb variánsról volt szó. Minden pozitívuma ellenére nem váltotta meg a világot, külsőre nem hozta azt, amit egy prémiumtól vártak akkoriban az emberek, formavilága a kortárs VW termékeket idézte.

Beköszöntött a ‘80-as évek, új stílusirányzat lett a trendi, így a generációváltásnál tudták a franciák, hogy formai megújulásra is szükség lesz. Az új zászlóshajó, a Renault 25-ös 1983-ra készült el, de a márkakereskedésekben csak egy évvel később lett elérhető a vásárlók számára. Nem túlzás azt állítani, hogy mindent beleadtak a mérnökök a szintlépés reményében: megmaradt a liftback stílus, de elődjéhez képest „limuzinosabb” külsővel rendelkezett.

Vérprofi dizájnszakembereket kértek fel a projektre: Gaston Juchet és Robert Opron vetették papírra a 25-ös formatervét, akik korábban például a Citroën SM futurisztikus megjelenésével nyűgözték le a világot. Itt sem hibáztak, a Renault 25-ös mai szemmel is elegáns vonalakkal rendelkezik, van kiállása, a hajlított hátsó szélvédő pedig egy igazi különlegességnek számít.

A francia luxuslimuzin alaktényezője mindössze 0,31 volt, ez nagyobb végsebességet és mérsékeltebb fogyasztást tett lehetővé, akkoriban kevés modell tudott hasonló értéket produkálni. A megfelelő dinamizmus biztosításának érdekében a motoroknál sem szerénykedtek a Renault 25 esetében: a belépőszintet a 2,0 literes, négyhengeres benzines jelentette, aminek injektoros változata 136 lóerős teljesítményre volt képes.

Volt 2,2-es is, de az igazi csemegét a 2,5-ös, 2,7-es és 2,9-es motorok jelentették. Itt már hat henger dolgozott V-alakban, a feltöltött csúcsmodell pedig 205 pacival rendelkezett! Végsebessége 225 km/h volt, így már bőven tartotta a lépést a német riválisokkal, de a mezei 25-ösök sem számítottak lassabbnak az átlagnál. Dízelek terén is hozta az elvárható szintet: a 2,1-es gázolajos készült 65 és 88 lóerős kivitelben is.

Az elsőkerék-meghajtás kissé elvett az élményből, de a legtöbb tesztben áradoztak a Renault futóművéről: kitűnő menetkomfortot biztosított, és a kanyarokban sem löttyent ki lágy karaktere miatt. Persze egy testes limuzinról volt szó, ha nagyon feszegették a határait, hajlamos volt alulkormányzottan viselkedni, a turbós változatok pedig nagy gáznál „torque steer” jelenséget produkáltak, vagyis a teljesítmény tekerte a kormányt. Cserébe az új fejlesztésű kézi váltó rendkívül precíz és pontos volt, ami hozzátett a vezetési élményhez.

Zászlóshajó révén a Renault 25-ös utastere átlagon felüli kényelmet és technikát rejtett magában. A műszerfal formájáért és kialakításáért a legendás Marcello Gandini felelt, aki egy meglehetősen futurisztikus elképzelését valósította meg. Olyan, akár egy űrhajó irányítópultja, nagyon jók a kidomborítások és bemélyítések, a sci-fi kormány, meg igazából minden. A radikális dizájn szerencsére nem ment a praktikum rovására, a 25-ös belterét kimondottan tágasnak és csendesnek ítélték annak idején a szakújságírók.

7 felszereltségi szint közül választhattak a vásárlók: a fapados változatokban csak szervokormány és első elektromos ablakok voltak, míg a nagyon felextrázott példányok a következőkkel rendelkeztek: fedélzeti számítógép, komoly audio arzenál, légkondi, ABS, centrálzár, memóriás bőrülések stb. A fullos kivitel a Baccara nevet kapta, különlegessége a hidraulikus felfüggesztés volt, amely keménységét változtatni lehetett.

Meglehetősen hosszú ideig, 9 évig szerepelt a Renault kínálatában a 25-ös, végül 1992-ben nyugdíjazták csúcsmodelljüket. A francia gyártónak sikerült a szintlépés, mindenképpen közelebb kerültek a Citroënhez, de akár a német konkurenciát is ide sorolhatnám.

Sajnos minden jó tulajdonsága ellenére a 25-ös egy rendkívül megbízhatatlan típus volt, leggyengébb pontja az automata váltó volt, abból szinte már mindegyik meghalt. Ezen kívül rengeteg elektromos problémája akadt, amelyek beárnyékolták a működését. Mindenesetre a Renault nem adta fel, folytatta a szériát a Safrane-nal. Hogy milyen volt? A folytatásban kiderül.