Dupla vezérműtengely, szívó V12, kompakt V4 – igazi ínyencségek Olaszországból, amelyek a mai napig megdobogtatják a benzinvérűek szívét.
Alfa Romeo Twin Cam
Az Alfa Romeo megosztó, de megkerülhetetlen szereplője az autóipar történelmének. Az olasz márka mindig is az érzelmekről szólt, nem pedig az észszerűségről: a gyönyörű formatervek, a kivételes vezetési élmény és a pörgős benzinmotorok egészen egyedivé, szerethetővé tették a márka modelljeit. Egyik ikonikus motorjuk, a Twin Cam 1954-ben mutatkozott be a Giuliettában, a dupla vezérműtengelyes négyhengeres igazi különlegességnek számított a maga korában.
Az olaszok „bialbero”-nak hívták, de gyakran „Nord”-ként, vagyis északiként utaltak rá, mivel az aresei üzemben készült, Észak-Olaszországban. 1290 köbcentis volt az első változata, később készült 0,9 literes is a Tipo 103-as prototípusba, de ahogy teltek az évek, úgy nőtt a hengerűrtartalom is, a ‘70-es évek elejére már elérték a 2,0 litert.
A nagyobbak például a Giuliában, a 2000GTV-ben szolgáltak, különlegesség, hogy a Twin Cam volt az első sorozatgyártott személyautó motor, amiben változó szelepvezérlést használtak, a technika 1980-ban debütált a Spiderben. Legjobban kihegyezett típusai képesek voltak a 304 lóerős teljesítmény leadására.
Alfa Romeo Busso V6
Az Alfa Romeo legendás V6-os benzinmotorja 1979-ben jelent meg először a kínálatban, de fejlesztése már az évtized elején megkezdődött. Giuseppe Busso tervezte, a rajongók egymás között csak Busso V6-ként emlegették és emlegetik mind a mai napig. Karrierjét az olasz gyártó luxusmodelljében, az Alfa 6-osban kezdte 2,5 literes hengerűrtartalommal és 12 szeleppel.
Később természetesen bővült a paletta mindkét irányban: 2,0-től egészen 3,2 literig volt elérhető a különböző típusokban. Konstrukcióját tekintve nagyban hasonlított a korábbi Lancia Fulvia motorokra, 1993-ban már dupla vezérműtengellyel és hengerenként négy szeleppel énekelt a 164-esben. Legerősebb változata 250 lóerős volt, ami ma már nem tűnik kolosszális értéknek, de hangját és pörgős karakterét azóta is visszasírják a rajongók. Egészen 2005-ig szerepelt a kínálatban.
Ferrari Colombo V12
A Ferrari talán az olasz autóipar csúcsát jelenti. Az első sportkocsi, ami büszkén viselte magán az ágaskodó paripát a 125 S volt, amibe egy 1,5 literes V12-es (!) motort pakoltak az első tengely fölé. Gioacchino Colombo, Giuseppe Busso és Luigi Bazzi közreműködésből született meg az ikonikus gépezet, amit munkássága révén Colombóról neveztek el. A 6800-as fordulaton leadott 118 lóerő kivételes értéknek számított 1947-ben, később kompresszorral felvértezve már 230 lóerőt tudott, ezzel az autóval debütált a Ferrari a Forma-1-ben.
Ahogy teltek az évek, úgy folyamatosan reszelgették a technikát, jellemzően generációról generációra nőtt a lökettérfogat és vele együtt a leadott teljesítmény. Egészen hihetetlen, de több mint 40 éven keresztül használta a Ferrari ezt az ikonikus konstrukciót, az utolsó rendszámos modell, amibe építették a 2+2 üléses 412-es volt, a 60 fokos hengerszögű V12-esre itt már 5,0 literes hengerűrtartalom jutott.
Ferrari F140
Az F40-es Ferrarit megjelenése óta legendának tartják, így nem volt könnyű dolga az olasz gyártónak, amikor meg kellett terveznie az utódmodellt. Az F50-es ugyan földöntúli menetteljesítményekre volt képes, de külseje sokkal megosztóbb volt elődjénél, később végül az Enzónak sikerült helyre billenteni az egyensúlyt. A 2000-es években nem csak autóskártyában, de a való életben is vert mindent, sokáig csak a Carrera GT és az SLR McLaren tudta tartani vele a lépést.
Az Enzóban debütált a Ferrari új fejlesztésű, F140 kódjelű V12-es motorja 5998 köbcentivel és 650 lóerővel. Ilyen számok eléréséhez manapság szinte minden esetben turbót vagy kompresszort használnak, az olaszok viszont szívómotorból hozták ki, rásegítés nélkül! Forgott is világnak, 7800-as fordulaton adta le maximális teljesítményét, olyan hangorkán mellett, ami az igazi versenyautókat idézte.
Éveken keresztül díjakat nyert, így adta magát, hogy más modellekben is alkalmazzák: az 599 GTO, GTB, F12, FF, LaFerrari. Legkomolyabb utcai változataiban 830-840 lóerős teljesítményt adott le, 9250-es fordulaton!
Lamborghini V12
Biztos sokan ismerik a történetet, amelyben Ferruccio Lamborghini nem volt megelégedve a Ferrarija kuplungjával, ezt panaszolta Enzo Ferrarinak, majd egy vita után elhatározta, hogy saját szupergépet épít, amivel gyorsabb lesz a Commendatore autóinál. Ehhez viszont szükség volt egy hasonló kvalitású motorra, ami nem lehetett más, mint egy szívó V12-es. Első változata 1963-ban debütált a 350GT-ben, a sportautó neve a hengerűrtartalomra utalt: a géptető alatt egy 3,5 literes motor dolgozott, amit Giotto Bizzarrini tervezett.
A ‘60-as évek elején a 284 lóerős teljesítmény egészen félelmetes értéknek számított. A konstrukció annyira jól sikerült, hogy az utódmodellek is megörökölték: Miura, Countach, Diablo, Murciélago. Közel fél évszázadig használták, folyamatosan továbbfejlesztették, hogy naprakész legyen az adott éra technikai színvonalán.
Csúcsváltozatában már 6,5 literes lökettérfogattal rendelkezett, aminek köszönhetően képes volt 700 lóerős teljesítmény leadására mindenféle feltöltés nélkül. Szerencsére a Lamborghini hű maradt a hagyományokhoz, az Aventador és a Huracan továbbra is szívómotorral őrzi az old school értékeket.
Lancia V4
Nyolc hengert már V-alakba kell rendezni. Hatot még sorba lehet rakni, de nyolcnál már nincs mese, a modern autók motorterében véges a hely. A második világháború előtt még készült sornyolcas blokk, de később teljesen eltűnt, mint konstrukció. A kompakt erőforrások és praktikum került előtérbe, még a Mercedes is áttért egy időre a V6-ra, holott nagy hagyománya volt a stuttgarti gyártónál a sorötös és sorhatos motoroknak.
Négy hengernél gondolhatnánk, hogy nincs ilyen probléma, keresztben, hosszában befér szinte bármibe, nem indokolt tömöríteni. A Lancia mégis letette a voksát a V4-es konstrukció mellett már akkor, amikor még azt sem tudták mi fán terem a modern autó: 1922-ben jelent meg az első modelljük ilyen motorral szerelve.
A konstrukcióhoz nagyon hasonlítanak a Volkswagen VR motorjai. Szűk, 10 és 20 fok közötti hengerszöggel tervezték a blokkot, így elég volt egy hengerfej. Több mint fél évszázados karrierje során szimpla és dupla vezérműtengellyel is szerelték, folyamatosan fejlesztették, hogy tartsa a lépést a konkurenciával. Lambda, Augusta, Artena, Appia – híres Lancia modellek, melyben V4-es motor dolgozott, legendás hírnevét mégis a Fulviában tett szolgálatával érdemelte ki.
Az említett típusból épített versenyautó ralivilágbajnokságot nyert 1972-ben, ezzel beírva magát a motorsportok történelemkönyvébe. A zártpályás eseményeken használt 1,6-os HF Fulviák képviselték a csúcsot V4-ből, ezek teljesítménye meghaladta a 150-160 lóerőt, ami valósággal repítette a pihekönnyű karosszériát.
