péntek - 2022. december 02.
1.5 °C
enyhe havazás
alapjarat.hu logo
95 627 Ft
100 695 Ft
D 692 Ft
fuel prices icon fuel prices icon

Orrmotoros Ferrarik 2. rész – Ferrari 250-es széria

2019. július 07. | 11:50

A 250-es volt a Ferrari egyik leghíresebb szériája, sorra zsebelték be a sikereket a versenypályákon, de az utcai változatok sem merültek a feledés homályába!

Az első részben már megismerhetted minden Ferrari ősét, a 125 S-t, ami megalapozta az olasz istálló nevét a szakmában. Ebben az epizódban a 250-es széria kerül górcső alá, ami a márka korai karrierjének első igazi sikerszériája volt, mind versenyeken, mind pedig közúton.

Az 1953 és 1964 közötti utcai modellek kétféle tengelytávval készültek, 2 400 mm volt a rövid (SWB) és 2 600 mm volt a hosszú (LWB) kivitel. Közös ismertetőjegyük a Colombo-féle V12-es benzinmotor volt, ami egy műszaki remekműnek bizonyult: csaknem fele olyan könnyű volt, mint a korabeli Jaguarok sorhatos erőforrása. Emellett persze erejére sem lehetett panasz, versenyautókba és utcai példányokba is belepasszírozták, rendszerint az első tengely fölé. Ezek közül gyűjtöttem össze a legkülönlegesebb modelleket, amelyek méltán öregbítették az orrmotoros Ferrarik presztízsét:

Versenymodellek

250 S

A széria első tagját kísérleti szándékkal állították rajthoz az 1952-es Mille Miglián Giovanni Braccoval és Alfonso Rolfoval a volánnál. Legveszélyesebb ellenfele a W194-es Mercedes volt, ami igaz gyorsabb volt az egyenesekben, de a 230 lóerős Ferrari olyan előnyre tett szert a hegyi kanyargós szakaszokon, hogy végül győzni tudott. Később indították még a Le Mans és a Carrera Panamericana versenyeken.

Az autókról képeket ide kattintva találsz.

250 MM (Mille Miglia)

A 250 S sikerén felbuzdulva az 1953-as Genfi Autószalonon a Ferrari bemutatta következő, még inkább pályaversenyzésre hangolt járművét a 250 MM-et. Pinin Farina tervezte meg a karosszériát, amin az olasz formatervező a hűtőrácsot szűkebbre szabta, az autó farát pedig kompaktosan lekanyarította. A nyitott tetős változatot a Carrozzeria Vignale álmodta, majd valósította meg, ez 50 kilogrammal nehezebb volt a kupé kiviteltől, de még így is csupán 900 kilogrammot nyomott a mérlegen. Az MM is megkapta a szárazkarteres V12-es blokkot, ami itt már 240 lóerőt teljesített, a váltó fokozatainak számát viszont négyre csökkentették. Először az 1953-as Giro di Sicilian vett részt Paulo Marzottoval a volánnál.

250 Monza

A 250-es Monza egy igazán különleges házasság gyermekeként született meg. Az eredetileg négyhengeres motorra épített 750 Monza kasztnijába applikálták bele a korábban már említett V12-es egységet. Az első két legyártott példány még a Pininfarina Barchetta karosszériát használta, de ezt követően már az akkoriban újnak számító Carrozzeria Scaglietti felelt a bódék legyártásáért. Sajnos ez a konkrét modell nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de szerepe volt az utód sikereiben.

250 Testa Rossa

A 250-es Testarossa változata volt a Ferrari történelmének egyik legsikeresebb modellje, háromszor nyert Le Mansban, négyszer Sebringben, majd további kétszer Buenos Airesben. 1957-től egészen 1961-ig visszatérő szereplője volt a legrangosabb versenyeknek, a 3,0 literes motor itt már 300 lóerős maximális teljesítményre volt képes. A Testarossa egyébként „piros fejet” jelent, nevét a pirosra fényezett szelepfedélről kapta, a 80-as években egy utcai Ferrari is viselte ezt az elnevezést. Érdekesség, hogy egy eredeti 250 Testarossa pár évvel ezelőtt 16,39 millió dollárért kelt egy árverésen.

250 GTO

Vagy más néven a világ legdrágább autója. Egy nemrég kalapács alá került példány 70 millió dollár fejében cserélt gazdát, ami nagyjából 19 milliárd forintnak felel meg. A Motor Trend Classic minden idők legjobb Ferrarijának titulálta, nem alaptalanul: 1962-től 1964-ig a FIA Grand Touring Car (Group 3) ligájában versenyzett, olyan legendás gépek ellen, mint a Shelby Cobra, a Jaguar E-Type vagy az Aston Martin DP214. Az olasz gyártó mindössze 36 darabot készített belőle az 1962-től 1964-ig tartó modellciklus alatt, versenypedigréje mellett valószínűleg ritkasága indokolja a csillagászati vételárat. Mondjuk kivételes szépsége, és 300 lovas teljesítménye alapján is az egzotikus autók krémjébe sorolnám.

250 GT „Breadvan”

Több szempontból is kakukktojásnak számít a listán a 250 GT „Breadvan”, művésznevén a „kenyeres furgon”. Nevét már az akkoriban is radikálisnak számító formájáról kapta, egy kőkemény versenygép volt, ami hátulról úgy nézett ki, mint egy kombi. Mindössze egyetlen darab készült belőle, az sem a Ferrari maranellói műhelyében. A Giovanni Volpi felkereste Giotto Bizzarinit, hogy építsenek egy olyan autót, amivel meg tudják fogni az akkori csúcsmodellnek számító 250 GTO-t. Ehhez egy sima, rövid tengelytávú 250 GT-t faragtak át, ami korábban versenyzett a Tour de France-on. Kikönnyítették 935 kilogrammra, motorját 286 lóerőre „optimalizálták”, az ikonikus far-részt pedig Piero Drogo tervezte meg, a karosszéria vonalvezetése a kedvező légellenállás jegyében lett ilyen forradalmi. Hat versenyen állt rajthoz, ebből kettőt megnyert a GT kategóriában.

Utcai modellek

250 Europa GT

Térjünk át a hétköznapibb modellekre, már ha egyáltalán lehet ilyen jelzőt használni bármelyik Ferrari termékre. A 250 Europa GT volt az első utcai 250-es, ami a híres Colombo-féle V12-essel volt szerelve. AZ 1954-es Párizsi Autószalonon debütált, a versenyautókénál érezhetően szerényebb 220 lóerős teljesítménnyel. A karosszériát Pininfarina műhelye készítette, a dizájnbeli finomságok iránymutatónak bizonyultak a következő változatok számára.

250 GT Coupé Boano és Ellena

Az egyre növekvő kereslet miatt Pinin Farina kénytelen volt felkérni Mario Boanot, és a Ghia műhelyét, hogy szálljanak be a gyártásba. Ő összefogott Luciano Polloval, a Carrozzeria Ellena akkoriban regnáló vezetőjével, majd közösen feleltek a következő években legyártott 250 GT-kért. Boano 74 darab hosszú tengelytávú példányt, Ellena pedig 50 darab Coupét épített, a gyárinál magasabb tetővel.

250 Coupé Ellena

Ez utóbbiak közül az egyik kabrió kivitelben készült (0461 GT sorozatszámmal), amit a híres amerikai gyűjtő Bob Lee vásárolt meg újkorában, az eredetinél jóval kedvezőbb áron. Érdekesség, hogy még mindig az ő tulajdonában van az említett autó, ezzel pedig az egyik legöregebb Ferrari, ami még mindig nem cserélt gazdát.

250 GT/E

Az LWB platformra épülő 250 GT/E volt az első, igazán nagy példányszámban gyártott négyüléses Ferrari. A 2+2 férőhelyet és az aránylag tágas belsőt úgy érték el a mérnökök, hogy motort előrébb tolták az autó orrában. Természetesen a második sorban csak gyerekek fértek el, de hát ez is több volt, mint a semmi. Az első prototípus 1959-ben látott napvilágot, 1963-ig három szériában készült a „családi Ferrari”, a négyéves modellciklus alatt közel 1000 példányt gyártottak le belőle. Az alapkoncepció sikeresnek bizonyult, a vérvonalat tovább vitte a 330 America, de ez már egy másik történet.

250 GT California Spyder

1957-ben Scaglietti készítette el az első nyitott tetős utcai változatot a 250-es szériából. A karosszériánál több helyen is alumíniumot alkalmaztak, a géptető, az ajtók mind könnyűfémből készültek. Az erőforrás egyenesen a Tour de France-on bevetett versenyautóból származott, a hengerenként 2 szelepes egység, három Weber karburátorral 240 lóerős teljesítményre volt képes. A California Spyderek értéke is a csillagok között játszik, de hát na. Scaglietti, 250-es széria, kabrió, meg Ferrari embléma is van rajta. Egy nemrégiben elkelt példányért 4,9 millió dollárt fizetett, de Chris Evans a Top Gear volt műsorvezetője 12 misiért gyűjtött be egyet. Dollárban persze.

250 GT Berlinetta Lusso

És végül a személyes kedvencem. A Berlinetta Lusso a 60-as évek GT sportautóinak egy csodálatos példája, elegáns vonalvezetésével és gyönyörűen elnyúló motorháztetejével könnyfakasztó vizuális élményt nyújt. És nem csak Rosso Corsa pirosban. 240 lovas motorjával beilleszkedik a többi 250-es Ferrari közé, a jól bevált V12-es itt sem maradhatott el. Ahogyan formája is sejteti, nem pályára termett, inkább a végtelen, kontinenseken átívelő utazásokra. Ezt a képességét nevében is hordozza: Lusso olaszul luxust jelent. Eric Clapton és Steve McQueen gyűjteményében is szerepelt egy ilyen Berlinetta Lusso, természetesen mára már ez is a dollármilliós klubban játszik.

Mások ezt olvassák

Kérek még hírt!