2019. december 26. | 14:30

Az RM Sotheby’s Amelia Island-i árverésén egy 1928-as Hispano-Suiza H6C kabrió 475 és 600 ezer dollár, vagyis 141,3 és 178,5 millió forint közti áron kelt el

Ahogy azt már megszokhattad, az RM Sotheby’s aukciós ház árverésein különleges autók igazán különleges áron szoktak új gazdára találni. Ilyen például az 1884-es De Dion Bouton gőzautó esete is, mely nem csak a világ legöregebb működőképes autója címével, de 4,6 millió dolláros, vagyis megközelítőleg 1 milliárd 240 millió forintos árával is büszkélkedhet.

Persze ez egy extrém eset, de a Sotheby’s árverésein a több 100 ezer dolláros licitek mindennapos jelenségnek számítanak. Vedd például ennek az 1928-as Hispano-Suiza H6C-nek az esetét, ami 475 ezer és 600 ezer dollár, vagyis megközelítőleg 141,37 és 178,57 millió forintnak megfelelő összeget ért új gazdájának – az oldal nem közölt pontos adatot! Na de nézzük is meg, hogyan kerülhetett egy 91 éves használtautóra ilyen hatalmas árcédula?

A Hispano-Suiza egy spanyol autógyártó volt, amit Emilio de la Cudra alapított Barcelonában 1898-ban. Ekkor még La Cudra márkanéven szerepelt a piacon és elektromos autók szerelésével, forgalmazásával tevékenykedett. Emilio rövidesen megismerkedett a svájci Mark Birkigttel, s vele közösen megtervezte első belsőégésű motorral szerelt autójukat. A céget 1902-ben M. Castro Fernández vásárolta fel, majd a rákövetkező évben csődbe ment. Fernández nem hagyta annyiban, 1904-ben újra megnyitotta a gyárat, autói a La Hispano-Suiza Fábrica de Automóviles márkanév alatt jelentek meg.

Az 1910-es években a vállalat terjeszkedni kezdett, első külföldi leányvállalatát Franciaországban jegyeztették be. Ekkor a cég stratégiát váltott: Spanyolországban teherautókat és olcsó személyautókat, francia honban pedig a legfelsőbb kategóriás luxusautók szerelését vezette be. Ez utóbbi lépésekkel elsősorban a párizsi nemesség szimpátiáját kívánták elnyerni. Ha részletesebben is érdekel a spanyol márka története, nézd meg a videót!

A első világháború kitörése érthető okokból nem volt jó hatással a luxusmárkákra. Ebben az időszakban jelentősen visszaesett a megrendelések száma, így szinte kivétel nélkül minden felsőkategóriás vállalat csak egy modellt forgalmazott. Nem volt ez másképp sem az olasz Isotta Fraschinivel, az amerikai Duesenberggel, de még a Hispano-Suizával sem.

Ez utóbbi a H6 sorozat termelésébe vágott bele, 1919-ben mutatkozott be a H6B modell. Az autó nem csak Európában, de az éra hollywoodi filmcsillagainak körében is egy kifejezetten közkedvelt választás volt. A H6B termelése 1931-ig tartott, bár az utód H6C gyártását már 1924-ben megkezdték. Róla lesz ma szó.

A H6C már első ránézésre is tekintélyes méretekkel bírt. Tengelytávja több mint 3 méter volt, melyhez egy 5,5 méteres teljes hossz tartozott. Ehhez egy 1 524 mm-es magasság és 1 791 mm-es szélesség tartozott. Kivitel terén csak a megrendelő képzelete szabhatott határt: Az 1940-es évekig a legtöbb luxusgyártó egy csupasz alvázat adott, amit csak a legszükségesebb műszaki berendezésekkel szerelték fel.

Miután az új tulaj átvette az alvázat, tovább küldte saját megbízású karosszéria építőjéhez, aki a legapróbb részletekig felöltöztette a géptestet. Ebben az időszakban a legnépszerűbb kivitelek közé tartozott a landau, salamanca, roadster, illetve a képeken látható kabrió limuzin.

Ahogy láthatod, a H6C műszerfalát szinte roskadásig tömték műszerekkel, kapcsolókkal és visszajelzőkkel. Ez az 1920-as években a luxusautók kiváltsága volt, az átlagember örülhetett, ha a sebességmérő mellett egy fordulatszámmérő és egy üzemanyagszint mérő díszelgett a kormány mellett.

Igaz, ez a modell jobb kormányos, mégsem Angliába vagy annak egyik gyarmatára szállították. Az évtized Európájában még szinte mindenhol az út „rossz oldalán” vezettek, mi is csak a náci megszállás idején tértünk át a jobbra tartásra. Ha megfigyeled, magán a kormányon is van 1 – 2 kapcsoló, például a gyújtáskapcsoló, amit a vezetés teljes ideje alatt állítgatni kellett.

Mivel egy limuzin kivitelről beszélünk, talán nem is meglepő, hogy a tervezők nagyobb hangsúlyt fektettek a hátsó utasok kényelmére, mintsem az elöl utazók komfortérzetére. A tulaj és kísérője egy mai arányok szerint is termetes hátsó pamlagon utazott, melyhez tekintélyes lábtér tartozott. Ha a megrendelő úgy döntött volna, hogy pótüléseket is rendel a kocsiba, nem jelentett volna gondot, mivel akkoriban úgy tervezték a géptesteket, hogy azok bármikor pótolhatóak legyenek.

Pofátlan fényűzés ide vagy oda, a tető le- és felhúzása emberi erővel működött. Ennek oka, hogy még nagyjából 20 év kellett az első önműködő tetők feltalálásáig. Persze ennek működtetése semmilyen szín alatt sem a hátul terpeszkedők feladata volt, indulás előtt a sofőr saját kezűleg állította be.

Motor terén nem volt nagy választék. Pontosabban fogalmazva csak egy lehetőség létezett. Ez pedig egy soros elrendezésű 6 hengeres erőforrás formájában mutatkozott meg, ami 7 982 köbcenti lökettérfogattal bírt. Az OHV erőforrás hengerenként 2 szelepet kapott és a hátsó kerekeket hajtotta. A hosszában szerelt motor maximálisan 177 km/h-ra tudna felgyorsítani az 1 583 kilós géptestet – ez akkoriban elképesztően soknak számított. A váltást egy 3 sebességes kézi padlóváltó segítette, amin a fokozatokat természetesen nem szinkronizálták.

Hogy hogyan szuperál az utakon egy ilyen hatalmas bestia? Nézd meg az alábbi boat tail phaeton kivitelű példányról szóló videót és derítsd ki te magad!

 

De mégis, mi került egy több mint 90 éves spanyol használtautón több mint 140 millió forintba? Olvass tovább és azonnal ki is derül!

A fenti képeken bemutatott 1928-as H6C az egyik legelső, s azon kevés modellek egyike, amiket az USA-ba exportáltak. Első tulajdonosa az aranyifjú Chopitea fivérek egyike volt. A testvérpár világszerte rendelkezett villákkal, egyes állítások szerint egyet kifejezetten öltönyeik és autógyűjteményük tárolására használtak. A Sotheby’s szerint Chopiteaék számos Duesenberget és 12 hengeres Packardot tartottak ebben az otthonukban, melyek a korszak legelitebb autói közé tartoztak.

Miután Chopitea továbbadott a limuzinon, egy gyémántkereskedőhöz, bizonyos Mirant Eknayanhoz került, aki megrögzött műtárgy gyűjtő volt. Marais kicsit átdolgozta a karosszériát, például a nála eltöltött idő alatt kapott a Hispano zárt csomagteret – korábban egy ládát erősítettek a géptest végére.

Tulajdonosa, aki a Sotheby’s árverésére bocsájtotta 2013-ban vásárolta meg, s nagy szerencséje volt, mivel az őt megelőző tulaj a legapróbb részletekig felújította az amúgy is makulátlan gépezetet. Ez annyit tesz, hogy szinkronizálta a váltót, és felújította a fékeket és felfüggesztést. Motorilag teljesen rendben volt, kinézetre gyári tisztaságú.

Azt, hogy az autó legújabb tulajdonosa mennyit is fizetett a spanyol luxusfenevadért, nem tudni. A Sotheby’s oldalán csak annyi olvasható, hogy 475 ezer és 600 ezer dollár, vagyis nagyjából 141,37 és 178,57 millió forint közötti áron kelt el.

Mit gondolsz, Te licitáltál volna erre az Art Deco stílusú limuzinra, vagy inkább vennél egy új Seat Ibizába fektetnél be? Szavazz, és tudasd velünk a véleményed!