1965-ben a Mercury kanadai divíziója bemutatta a 4. generációs M-100-as pickup átdolgozott változatát. A kistehert csak Kanadában értékesítették, ami sokban egyezett a vele kortárs Ford F-100-assal
A XX. századi kanadai autópiac sokban hasonlított Ausztrália élővilágára. Ez a kijelentés magában elég értelmetlenül hangzik, de a párhuzam a 2 között, hogy mind a két területet olyan állatok, növények / autók népesítették be, amik a világon sehol máshol nem találhatóan meg, vagy ha mégis, egy sajátos evolúciós irányt vettek.
Az amerikai gyártók nagy része jelen volt Kanadában, de autóikat más néven, más felszereltségi szinttel és más formatervi megjelenéssel árusították. Egyes esetekben például a Chrysler – Ford – GM triója külön márkákat alapított, amiket kifejezetten csak Kanadában értékesítettek. Ilyen volt például a Ford alapította Monarch és Comet is.
Az évtizedek során a Ford több márkát is alapított, melyek fő célja a Ford és a Lincoln közti piaci űr feltöltése volt. Ilyen volt a kevesebb, mint 5 évet megélt Edsel is, amit az alapító Henry Ford fiatalon elhunyt fiáról, Edsel Fordról neveztek el. Bár az Edsel elbukott, Henry fia nevéhez fűződik a Mercury megalapítása, ami viszont igazi gazdasági sikerré nőtte ki magát.
A „mercury” szó több jelentéssel is bír, melyek magyarra fordítva jelenthetnek higanyt, Merkúrt, mint bolygót és hírnököt is egyben. Ezek mellett az angol nyelvben az ógörög istenség, Hermész nevét is jelenti, amit a latin „Mercurius”-ból emeltek át. Termelése során a Mercury az USA-ban luxusautókra specializálódott, ám Kanadában „átcímkézett” Ford F-100-as pickupokat is értékesített.
A Ford F-100-as és Mercury M-100-as sorozata lényegében ugyan azok az autók állt. Annyi különbség mégis adódott, hogy a Mercury a saját ízlésvilága szerinti hűtőráccsal és esztétikai extrákkal látta el saját platósait. Egyik érdekes módosítás, hogy a kanadai pickup orrdíszére a „V8”-as variánsok esetében is a villám motívumot nyomták.
A Mercury 1965-ös fél tonna teherbírású platósa az 1961 és 1966 között szerelt negyedik generációs F-100-as koppintása volt, ami már a 2. ráncfelvarráson esett át. Az újítások leginkább a motort érintették, amiből a 7 éves termelés alatt 6 lehetőség is volt. Ma az 1965 és 1966 között szerelt példányokról olvashatsz. Nézd meg a videót és járd körbe Hermész szekerét!
Az M-100-as platójának méreteiről pontos leírást sajnos nem találtam. Egyedül annyi biztos, hogy a hagyományos kivitelek raktere 2 921 mm hosszú volt, ami a hosszított kivitelek esetén 3 251 mm-re nőtt. A hivatalosan 500 kiló teher szállítását hátsókerék hajtás segítette, bár 4 kerekes kivitelben is rendelhető volt.
A ’65-ös M-100-as műszerfala csak némileg tér el az őt megelőző, ráncfelvarrás előtti 4. generációs modellekétől. Ami inkább érdekes, hogy a ’60-as évekre a kishaszonjárművek belső megjelenése már elkezdett hasonlítani a korszak személyautóiéra.
Ez azért fontos, mert egészen az ’50-es évek végéig a haszongépek csak minimális belső díszítést kaptak, és a korszak autóival ellentétben kormányváltó helyett padlóváltóval szerelték őket. Az első olyan pickup, ami egy autó megjelenését és kényelmét ötvözte egy pickup teherbírásával, az az 1946-os Hudson C-28 volt, s ezt a trendet csak évekkel később a Ford Rancher és a Chevrolet El Camino vitte tovább.
Az alapmodellek felszereltsége viszonylag visszafogott volt, viszont az extrák listája elég hosszúra sikerült. Az alapmodell kiegészítői közé tartozott a 3 sebességes kézi kormányváltó, a festéssel színben megegyező utastér, hamutartó és az első kerekek Twin I-Beam függesztése.
Az opcionális extrák közé tartozott például a Cruise-O-Matic automataváltó, szivargyújtó, króm lökhárítók és dísztárcsák, illetve az utas oldali napellenző. Mindezek mellett a „spártai luxus” megmutatkozott a plusz pénzért kérhető 2 tónusú festésben, a vezető oldali cipzáros tárolórekeszben, AM/ FM rádióban és többek között a vészvillogó beszerelésében.
Még ha a kabin nem is volt olyan kényelmes, mint mondjuk egy Lincoln Premiere-é, legalább ezt motor terén némileg sikerült kompenzálni. A 4. generációs változatok összesen 7 különböző erőforrással érkeztek. Ezek közül 1 az első, 2 pedig a második ráncfelvarrás után jelent meg.
A legkisebb egy 3,9 literes, soros 6 hengeres volt, ami 150 lóerő (112 kW) leadására volt képes. A következő egy szintén sor-6-os, de 4,6 literes erőforrás volt, ami 170 ló erejével „húzta” a rakományt. A harmadik, egyben legerősebb variáns az 5,8 literes FE V8-as volt, amiből 208 lóerőt (155 kW) tudtak kisajtolni.
A pickupok a személyautókhoz viszonyított „fejletlensége” abból is látszott, hogy még 1965-ben is szivatózni kellett őket. Ebben az időszakban már az összes amerikai autó automata szivatós volt. De lássuk milyen is, ha egy M-100-as kigurul a műhelyből? Nézd meg a videót és derítsd ki milyen is egy restaurálás alatt álló, motorilag pöpec példány!
Annak ellenére, hogy az M-100-asok kifejezetten csak a kanadai piacra készültek, ráadásul a szóban forgó típust csak 2 éven át szerelték, nem is olyan vészes az ára. Az autotrader oldalán már 6 700 dollárért, vagyis kb. 1,95 millió forintnak megfelelő összegért is találhatsz egy egészen jó projektautót, bár szintén ezen az oldalon hirdetnek egy széttuningolt példányt, amiért viszont már 43 495 dollárt, vagyis megközelítőleg 12,63 millió forintot kér a tulaj.
A képeken látható pickup egy 1965-ös modell, ami az RM Sotheby’s aukciósház 2018-as auburni árverésén 12 375 dollárért, nagyjából 3,6 millió forintért cserélt gazdát. A kisteher egy teljes körű felújításon esett át, és ha megfigyeled a képeket, derekas mennyiségű gyári extrával rendelkezik.
A Mercury ’65-ös pickupja egy kiváló példája a kanadai autóipar egyéni fejlődésének, s annak, hogy a Ford mindig is képes volt apró trükkökkel megtalálni a számára optimális felvevőpiacot. Mit gondolsz, Te az M-100-as mellett döntöttél volna, vagy valamilyen másik gyártó modelljét választottad volna?
További képekért és részletekért keresd fel az RM Sotheby’s hivatalos oldalát!
