A szovjetek nyíltan másolták az imperialisták legelitebb autóit. A legszimbolikusabb bolsevik gépszörny, a Packard Caribbean is az USA-ban született, amit az elvtársak GAZ – 13 néven emlegettek.
Fennállása alatt a Szovjetunióban számos olyan négykerekű rótta az utakat, amik kísértetiesen hasonlítottak egyes nyugati gyártók modelljeire. Mindez már a ’10-es években jelen volt, ám Sztálin hatalomra lépésével bontakozott ki. Az Atyuska hírhedten Packard – rajongó volt, ám kedvenc márkája autóival mégsem furikázhatott odahaza. Mégis mit gondoltak volna az elvtársak, ha a dicső Szovjetunió a pusztuló Nyugatról importálta volna pártvezetői autóit…
Sztálin könnyedén áthidalta a problémát. Nemes egyszerűséggel titokban a CCCP-be hozatott egy amerikai autót, amit darabokra szedtek, és hazai anyagokból, hazai emblémával került az utakra. Így született meg a Packard Super Eight 180 „átdolgozott kiadása”, a ZISZ 110.
Annak ellenére, hogy Sztálin 1953-ban véglegesen letette a kanalat, az elvtársak a továbbiakban is másolták a Packard modelljeit, s azokat pártvezetői limuzinok formájában gyártották. Ennek egyik legjobb példája a vagy 30 éven át gyártott GAZ – 13 Csajka, amit a Packard 400-as szériájáról koppintottak. Ma ez utóbbi történetébe nyerhetsz betekintést!
Na de mi is az a Packard? A Packard egy önálló amerikai autógyártó cég volt, mely a világon elsőként készített V12-es erőforrást. Ezt 2 darab V6-os motor összeszerelésével oldotta meg. Az évtizedek során hírneve egyre csak nőtt, s végül a köztudatban csak úgy élt, mint a márka, ami visszafogottabb a Cadillac-nél, de sokkalta elitebb a Lincolnnál. Mottója igazán ütős volt, s ezt 50 éven át, azaz teljes fennállása alatt meg is tartotta. Ez pedig így szólt: „Ask the man, who owns one”, vagyis „Kérdezze a férfit, aki birtokol egyet”.
Bár egy sikeres vállalkozásról beszélünk, az ’50-es évekre a pénzhiány és a 3 nagy amerikai gyártó kicsinálta a független vállalatokat. Ebben az évtizedben egyesült a szintén luxusautókat szerelő Studebakerrel, de így sem élte meg a következő évtizedet.
A Packard 400-as szériája 1955-ben mutatkozott be, és a korábbi 300-as sorozatot váltotta fel. A 400-asok mind a 3 tagja, a Clipper, Caribbean és a kínálat csúcsát jelentő Patrician formatervileg megegyezett.
Ez betudható annak, hogy az USA gyártói minden egyes évben egy teljesen formatervvel álltak elő, így nem volt sem pénz, sem idő minden modellt egyedileg megtervezni. Erről részletesebben az 1940-es Buick Superről szóló írásomban már olvashattál.
A Packard formatervezés terén elég maradi volt, a többi kortárs gyártóhoz képest kissé lemaradva vágott bele az alacsony, széles és hosszú géptestek tervezésébe, melyek nélkülözhetetlen eleme volt az uszony.
Ez utóbbiakat egyedülálló megjelenésű hátsó lámpákkal látta el, amit a korszakban „Cathedral Lights”, vagyis „Katedrális fények / lámpák”-ként népszerűsítettek. További tipikus kései ’50-es évekbeli formatervi elem a kipufogó lökhárítóba integrálása és a 2 tónusú festés. Ami viszont különlegesnek számított az az, hogy mint a fenti kabrió is, 3 tónusú festéssel is rendelhető volt és 2 darab antennával látták el. Ez utóbbi akkoriban nagyon menőnek számított!
Ha közelebbről is megnéznéd ezt az 5,5 méteres luxus óriást, nézz bele az alábbi videóba!
A Packard elég gyorsan kellett, hogy felzárkózzon az új trendekhez, így pár dologgal túl is tolta a szekeret. Ilyen például a milliónyi krómozott kapcsoló és visszajelző, melyek mindegyike más – más funkciót töltött be. Ha például megnézed a fenti képet, a bal oldali 3 kapcsoló a fényeket, antennákat és ablaktörlőt irányította.
Külön kiemelném a nyomógombos automata váltót, amit szintén egy elég egyedi módon oldottak meg. A szokás az volt, hogy a váltó gombjait a műszerfalra, gyakran a kormánytól balra szerelik, ám a Packard esetében ezeket ötvözték a kormányváltóval. Ha jobban megnézed a fentebbi képet, a kormány jobb oldalán lévő kar nyomógombos váltóban végződik.
Bár a kabrióban hátul azért szűkösebb volt a hely, a hagyományos keménytetős változatokba könnyen be lehetett préselni 6 utast. Egyedi megoldásnak számított, hogy az ülések párnáit ki lehetett venni, illetve az, hogy az autó egyszerre rendelkezett bőr és szövet kárpittal.
Ezt úgy oldották meg, hogy a kivehető ülőfelületek egyik oldalát bőrrel, másikat sima szövettel húzták be, s a vásárló maga dönthette el, épp melyik legyen felül. Az első üléssort ábrázoló képek láthatod, hogy az anyós oldali háttámla színben eltér az üléssortól. Annak a kárpitozott részét tették szem elé. Plusz érdekesség, hogy a Packard volt az első gyártó, aki az ajtókba lámpákat szerelt.
Mivel a Packard egy független, ráadásul szorult helyzetben lévő vállalat volt, így nem is meglepő, hogy mondjuk a Chevy Bel Air 10+ motor – váltó lehetőségeivel ellentétben a Caribbeannek csak egy volt. Ez pedig egy 6 132 köbcentis V8-as erőforrást takart, ami 310 lóerő (231 kW) és 549 Nm-nyi nyomaték leadására volt képes.
A 8 henger 10,2 másodperc alatt gyorsította 0-ról 100-ra a 2 250 kilós géptest, ami akkoriban egy elég szép eredménynek számított. Legnagyobb sebessége 187 km / h volt, és nagyjából 26,3 litert evett százon. Ez sem volt akkoriban egy rossz érték.
A váltó viszont sajnos elég fejletlen volt. Ahelyett, hogy megvásárolták volna a 3 óriás valamelyik váltójának egy licenszét, a Packard makacskodott, és összerakott egy sajátot. Ez volt az „Ultramatic Drive”, ami egy 2 sebességes automataváltó volt. A gond csak az, hogy olcsóbb lett volna valaki másét megvenni, mint egy sajátot tervezni, arról már nem is beszélve, hogy a motor olyan aránytalanul erős volt, hogy sokszor eltörte (!) a váltót.
De hogyan is teljesít az utakon ez a 6,1 literes karibi szépség? Less bele a videóba és derítsd ki Te magad!
1956 a Packard egyik utolsó éve volt, mielőtt lehúzta a rolót. Ekkor állt elő a legkülönlegesebb modelljeivel, melyek a Szovjetunió behatásának köszönhetően még a csőd után 30 évvel is rótták az utakat. Igaz, Keleten, más néven, de a lényegen nem változtat.
Persze ezek a különleges masinák sem filléres áron kelnek el. A fenti képeken bemutatott példány például a 276 darab kabrió egyike, amiket 1956-ban gyártottak. Ez a modell az RM Sotheby’s 2019 szeptemberi árverésén 60 500 dollárért, vagyis 18 millió 419 ezer forintért talált új gazdára.
Mit gondolsz, ha Te 1956-ban akartál volna az USA-ban új luxusautót venni, Te a Caribbean mellett döntöttél volna, vagy a Cadillac, Lincoln és Imperial modelljei közül válogattál volna? További képekért és részletekért keresd fel az RM Sotheby’s hivatalos oldalát!
