1972-ben mutatkozott be a Ford hírhedt halálosztójának kombi változata, a faberakásos Pinto Squire.
Az 1960-as évek hatalmas változást hoztak az amerikai autógyártás világába. A benzinárak tragikusan megemelkedtek, ráadásul a külföldi gyártók is lassacskán beszivárogtak az USA útjaira. Az újvilág autósai kicsi és gazdaságosan fenntartható modellekre vágytak, ám a hazai gyártók nem rendelkeztek kiskategóriás típusokkal.
A tengerentúli márkák azonnal felfigyeltek a piaci résre, és szó szerint elárasztották Amerikát saját modelljeikkel. Az európai gyártók közül a Volkswagen aratta a legnagyobb sikert a Bogárral, míg az ázsiai cégek közül a Toyota és a Datsun modelljei voltak a befutók.
Az amerikaiak hamar észrevették, hogy ha nem tesznek valamit, rövidesen elég nagy bajban lesznek, így alig 2 – 3 év alatt a 3 óriás és az AMC is előállt saját modelljeikkel. Ez utóbbi a retró kultusz egyik szimbólumává érett gépével, az AMC Pacerrel állt elő, míg a Ford – Chrysler – GM szintén elkészítették saját variánsaikat, melyek első ránézésre csak árnyékaik voltak 300+ lóerős elődeiknek.
A Ford vezetősége úgy döntött, hogy ahelyett, hogy az Európában már korábban is szerelt modelleket, mint például a Cortinát vagy Escortot a Nagy Alma országában is árusítaná, inkább egy teljesen új autóval áll elő.
Így született meg 1970-ben az 1. generációs Pinto, mely alig pár év alatt a biztos halállal vált rokonértelművé. Ennek oka, hogy a tankot az autó hátuljába úgy szerelték be, hogy egy erősebb ütközés alkalmával a Pinto szó szerint kigyulladt, ritkább esetekben fel is robbant. Ez persze a Fordnak elég kínos volt, így a tankot áthelyezték, de a modell megítélésén már nem tudtak javítani.
A rossz hírnév ellenére a Pinto eladásai mégis elég erősek voltak, így a 2 ajtós ferdehátú után nem sokkal megérkezett a dobozos kivitelű Pinto Cruising Wagon, majd ’72-ben a Pinto Squire névre keresztelt 3 ajtós kombi.
Ez utóbbi a korszak amerikai szépségideálja szerint woodie szerkezettel, vagyis faberakással érkezett, ami akkoriban nagyon menő design elemnek számított a kombikon és családi autókon. A típus neve is érdekes. Ebben az időszakban a Ford több modellt nevezett el lovakról.
A sportautó volt a Mustang, a SUV a Bronco, ami angolul szintén vadlovat jelent. A „pinto” tarka kislovat jelent, míg a „squire” földesurat, ami már korábban is a Ford kombijainak egyik tipikus megnevezése volt.
Igaz, a megszokott amerikai méretekhez képest még a kombi Pinto is csak egy apróság, valójában mégsem volt annyira kicsi. Az AMC Pacerhez hasonlóan a tervezők elsőként a géptest belsejét vázolták fel, s ehhez igazították a kasztni méreteit. Így az utastér kellően tágas volt, és az autó termete is „aprócska” maradt. Viszonyítási alapként vegyük mondjuk a KGST-ből a Trabant 601 Univeralt. A kelet-német puttonyos teljes hossza 3 560 mm volt, ami 82,9 centivel volt rövidebb a Ford kisautójánál. Szélesség terén is a „tarka kisló” volt a terebélyesebb: 26,0 centivel volt tágasabb a kétütemű ikonnál!
Bár a főkonzol elég sok helyet elvett az utastérből, ráadásul a váltó és kézifék elhelyezése is vizuálisan összenyomta a belteret, mégsem volt olyan szűkös az autó utastere. Mivel a kocsi tervezésénél a legfontosabb szempont az ár csökkentése volt, így lényegében minden kényelmi funkció az extrák listáját bővítette.
A légkondi mellett az automataváltó, szervó és fékrásegítő is az opcionális extrák közé tartozott. Mivel az autónak a lehető legolcsóbbnak kellett lennie, elektromos ablakemelővel nem is forgalmazták, ráadásul a hátsó ablakokat nem is lehetett nyitni, csak némileg kifelé „buktatni”.
Mivel a Ford a korábbi amerikai hagyományokhoz hűen a Pintót hátsókerekesre tervezte, hátul a megszokott 3 utas helyett csak kettőnek volt hely. Ők már lényegesebben kevesebb lábteret kaptak, mondhatni hosszú távon kifejezetten kényelmetlen volt.
A kis termet ellenére viszont a csomagtér egész tágas volt. Hasznos rakodótere 1,71 m2-esre sikerült, ami egy kombihoz képest elég csekély, de ha figyelembe veszed, hogy maga az autó is alig hosszabb 4 méternél, már nem is olyan rossz! Ami még mellette szól, hogy hatalmas üvegfelületeket kapott, így szinte „körbe lehetett látni” az autót, és a parkolás is könnyen ment!
De hogyan is néz ki belülről ez a nem hétköznapi családi autó? Nézd meg a videót és derítsd ki Te magad!
A költséghatékony megoldások a motorháztető alatt is folytatódtak. Mivel kiskategóriás, olcsó autónak szánták, már az első perctől tudni lehetett, hogy a Pinto nem kaphat V8-as motort. Ez nem is baj, mivel nem izomautónak tervezték.
A végleges, sorozatgyártású modellek egy 1 993 köbcentis, hosszában szerelt soros 4 hengeres OHC erőforrást kaptak, amik 86 lóerő és 139 Nym-nyi nyomaték leadására voltak képesek. Az alapmodelleken a váltásért egy 4 fokozatú kézi padlóváltó felelt.
Bár maga a motor nem volt egy atomreaktor, az autó önsúlya összesen csak 1035 kiló volt, így jól megrakva is szépen lehetett vele suhanni. Legnagyobb sebessége 156 km / h volt. Fogyasztás terén nem igazán remekelt, ami elég nagy baj, mivel direkt alacsony fogyasztásúra tervezték. Városi 100-on 12 és 14 liter között evett, ami kombinált használat esetén 11,2 liter körül lehetett.
Na de milyen hangot ad, ha felbőg az a falánk 4 henger? Less bele a videóba és derítsd ki Te magad!
A kezdeti hibák és halálos balesetek ellenére a Pintót vagy 10 éven át gyártották, sőt a testvér Mercury is forgalmazta, mint Bobcat. A Pinto, Pinto Cruising Wagon és Pinto Squire széria 1977-ben némi ráncfelvarráson esett át, ami főképp az autó orrát érintette.
Mit gondolsz, Neked bejön a dobozos Pinto, vagy valami más modell mellett döntöttél volna? További képekért és részletekért keresd fel a Mecum Auctions hivatalos oldalát!
