A sportkocsigyártó egykori GT modellje ma is szemet gyönyörködtető
Sokszor mondják az olaszokra, hogy egy teljesen más szintet képviselnek, ha stílusról és dizájnról van szó. Meg persze azt is, hogy gyenge a hadseregük és hogy nem képesek precízen dolgozni. Ezek mind sztereotípiák, melyeket néhány példa alapján ráhúztak egy egész nemzetre. Ám vannak olyan közhelyek, melyeket fizikai bizonyítékokkal is alá lehet támasztani, és a Ferrari klasszikus sportautói kifejezetten alkalmasak arra, hogy igazolják az olaszok zsenialitását.
Ezek közül most a Ferrari 250 Europa modellt szeretném kiemelni, mely az abszolút kedvencem az ’50-es évek olasz GT járművei közül. A 212 Inter utódjaként bemutatott 250-es sorozat ezen tagja 1953-ban debütált Párizsban, és többféle variánsban is gyártották később. A 250 Europa karosszériájának tervezését és gyártását a Vignale kezdte el, majd pedig Sergio Pininfarina és vállalata dolgozott az autón. A nagytestvér 375 America vonalaira sok tekintetben hasonlító formaterv igazi klasszikus lett, melyen nem fog az idő vasfoga, hiszen a XXI. században is szenzációsan mutat az autó. A hosszú géptető és a kupés tetővonal végtelen eleganciát kölcsönöz, a kerek fényszórók közé helyezett nagy méretű ovális hűtőrács pedig a maga egyszerűségében nagyszerű.
Ami a motort illeti, a 250 Europa orrában kezdetben egy 3 literes, Lampredi V12 dolgozott nagyjából 200 lóerővel. Ennek a blokknak az érdekessége, hogy a furat és a löket hossza megegyezett, továbbá volt néhány közös vonása a Ferrari 3,3 literes F1 motorjával. Amikor ’54-ben bemutatták a 250 Europa GT modellt, az autó szívét is lecserélték a Colombo-féle V12-re, mely szintén 3,0 literes volt, ám sokkal kompaktabb kialakítású. Az ugyancsak Weber-karburátoros motor 220 lóerő körül teljesített, melyhez 4 fokozatú váltót kapcsoltak. Az erőt a merev hátsó tengelyre továbbították, így ez egy vérbeli túrakupé volt. Elöl független felfüggesztést kapott a GT, és különböző megrendelői kérésekre kisebb módosításokat végeztek a karosszérián is.
Némelyik példány acél, míg egy pár darab részben alumínium kasztnival készült, zömmel balkormányos kivitelben. Akad belőle négyüléses verzió, valamint tető nélküli változatokat is készítettek. Jobbkormányos példányból viszont csak egyetlen gördült ki a gyárkapun az acél csővázas járműből. A lassulásról az akkoriban népszerű dobfékek gondoskodnak, az üzemanyagtartálya pedig 140 literes. A 2,8 méteres tengelytávolságú kupé végsebessége 218 km/óra, mellyel korántsem lehet lusta jószágnak nevezni.
Napjainkban 800 millió körül mennek ezek a Ferrarik, így csak a gyűjtők engedhetik meg maguknak. Tekintve, hogy nem készült túl sok ezekből a csodálatos tárgyakból, ez valamilyen szinten érthető is. A 250 Europa modellel fűződött egyébként szorosra a Pininfarina és a Ferrari együttműködése, mely számos csodálatos sportautót eredményezett.
Ezen a videón pedig megnézheted, milyen is a Ferrari életérzés 2019-ben.
