Már fél évszázada az utakon (és az úttalan utakon) van a luxus szabadidő-autók kategóriájának megteremtője.
Gyerekkorom meghatározó élményei voltak a családi autók. Nem volt sok autónk, nem voltunk soha az a család, aki 2 havonta új kocsit nyúz, de azért előfordult néhány jármű a szüleim kezei között. Imádtam a slusszkulcsokat elcsenni és beleülni a kertben parkoló kocsik vezetőülésébe. Olyankor mindig azt képzeltem, hogy vezetek, beindítani persze sosem mertem őket. Voltak átlagos járgányaink, de voltak érdekesebb példányok is. Ilyen volt a hófehér színű Range Roverünk.
Nagy volt, szép volt, kényelmes volt és nagyon jó hangja volt. Nem holmi traktormotor dízel hajtotta, hanem egy igazi V8-as. Csupán 6 éves voltam, de már akkor tudtam, hogy a V8 az V8. No replacement for displacement! (=Semmi nem helyettesítheti a lökettérfogatot.). A terepjárónkat – akkor még a köznyelv nem szabadidő-autónak hívta az ilyen kocsikat – egy 3,5 literes 155 lóerős motor mozgatta, erejét 5 sebességes kézi váltó juttatta el természetesen mind a négy kerékhez.
Jól nem ment, főleg mai szemmel nézve nem, de alacsony fordulaton ébredő nyomatékának köszönhetően azért arrébb lehetett állni vele. Persze nem is a sebesség hajszolására készült, hanem arra, hogy árkon-bokron keresztül menjen, el lehessen jutni vele a világ végére és vissza is. Az elpusztíthatatlanság érzését nagyon hozta, a masszív alváz, a karvastagságú acélból gyártott gallytörők és a motor hangja a kor Hummerévé varázsolták. Egy X5-öst simán eltaposott volna. De hol voltak akkor még a puhány városi „telekjárók”.
Egyébként nem csak a család, hanem a környék benzinkutasai is nagyon szerették. A kúton sűrűbb vendégek voltunk, mint a sarki közértben. Az átlagfogyasztása 16-20 liter között változott és nem volt gázosítva. Halkan jegyzem meg, hogy akkoriban még éppen 200 forint alatt volt egy liter üzemanyag. Azok a régi szép idők… De az átlag benzines autók 8-10 litert fogyasztottak, így ez dupla költséget jelentett a családi kasszára nézve. Ez is lett a veszte, étvágya miatt sajnos mennie kellett. 10 évvel később láttam az autót Budapesten, terepjárásra átépítették és förtelmes állapotban volt. A szívem szakadt meg. R.I.P.
De magát a típust most ünnepelni kell, hiszen 1970 óta gyártják, idén 50 éves. Érdekesség, hogy már a bevezetésekor sem kifejezetten terepjárásra készítették, habár kétségtelen, hogy képes volt rá és az első évtizedben meglehetősen puritánok voltak a Range Roverek. Később aztán egy kényelmes, strapabíró luxus terepjáróvá érett a típus, mellyel a tehetős vásárlókat célozták meg, akik zömében épített utakon közlekednek, de azért nem árt, ha néha elbírja húzni a lószállítót is a sárban. Aki pedig csak terepre keresett megfelelő járművet, vehette a spártai Land Rovereket.
Az első generációt 1970 és 1996 között gyártották, eleinte kizárólag 3 ajtós kivitelekben, az ötajtósok csak a 80-as évek elején csatlakoztak a kínálathoz. A motorpaletta a modellciklus alatt 4 benzinesből (3,5 130LE – 4,2 200LE) és 4 dízelből állt (2,4 111LE – 2,5 119LE), váltóból a négy- és ötsebességes kézi mellett három- és négysebességes automata is választható volt néhány erőforráshoz. Az első modellévekben az autó meglehetősen puritán felszereltségű volt, a jól felszerelt, bőrüléses, légkondicionált, faberakásos kivitelek csak később jelentek meg.
A második generációs Range Rovert 1994 őszén mutatták be, a modellévek 1995-től 2001-ig tartottak. Az autót már átdolgozott Rover V8-asok hajtották (4,0 182LE és 4,6 226LE), de elérhető volt egy BMW-származék 2,5 literes 6 hengeres dízelmotor is, ami 136 lóerőt tudott. Ez a modell már tényleg a kényelemről és a luxusról szólt, puha ülések, minőségi anyagok, bőr, fa és parádés felszereltség jellemezték, az extrák között pedig már a műholdas navigációs rendszer is szerepelt.
A Range Rover harmadik generációja a BMW fennhatósága alatt készült, igaz a bemutatására már a Ford érában került sor. Kiállásával, méreteivel, felszereltségével és árával egyértelműen minden más hasonló autó fölé pozícionálták. A gyártás 2002-ben kezdődött és egészen 2012-ig kitartott, az alkatrészei között sok E38-as BMW-ből származó volt. A motorpaletta is lenyűgöző volt, benzinesből a legkisebb egy 4,4 literes volt, de egy Jaguartól érkező 5,0 literes V8-as is kérhető volt hozzá. Dízelfronton egy 3,0 literes BMW, egy 3,6 és egy 4,4 literes Ford erőforrás volt elérhető. A kettő utóbbi ráadásul V8 volt.
A jelenleg is futó negyedik generációt 2012-ben mutatták be. Eleinte 2 benzines és 2 dízelmotor alkotta a kínálatot. A benzinesek 5,0 literesek voltak, a gyengébbik 375 lóerőt, míg az erősebbik kompresszoros kivitel 510 lóerőt tudott. A dízelből a kisebb 3,0 literes 258 lóerős volt, a nagyobb V8-as 4,4 literes 340 lóerős. Ma – a környezettudatosság jegyében – tölthető plug-in hibridként is elérhető az autó, a 2,0 literes 4 hengeres benzines a kiegészítő elektromotorral 400 lóerőt produkál. Lassan ez a modell is az életciklusa végéhez ér, hamarosan várhatjuk a híreket a következő generációval kapcsolatosan. Addig is, ember éltesse sokáig az 50 éves típust!
